Kapcsolatmegszakítás

Hol is kezdjem? Rég volt, szinte legenda. Mit írjak most? Ötven év telt el!

Ragadj meg egy pillanatot, egy emléket, és kezdjük.

1965-ben Arthur Rubinstein koncertsorozatra érkezik Budapestre. A koncertterem zsúfolásig megtelik. Tizenegy éves vagyok. A szüleimnek a legjobb helyeket tartották fenn a teremben. Diplomaták. Izrael Állam képviselői Magyarországon. Rózsaszín, valódi csipkeruhát viselek, anyám varrónője, Ágnes Váci utcai varrodájában készült. Anya elegáns fekete selyemruhában jött, ez a nyári kollekció egyik darabja. Apámon elegáns fekete öltöny, mindketten ragyognak, az előtérben zsúfolódnak a közönséggel együtt, várják a koncert kezdetét. Én mellettük. „Tudod, hogy Rubinstein zsidó?” – súgja nekem anya izgatottan, és felfigyelek a különbségre zsidó és nem zsidó között. Először érzem, ami egész gyerekkoromat végigkísérte – a bizonyítás vágyát, és mintha fölmagasodhatna, aki zsidó. Megmutatni a világnak, hogy itt vagyunk, mindennek ellenére létezünk. Létezünk, mint bárki más, és talán még annál is inkább.

Arthur Rubinstein már nem fiatal, ősz a haja. Vékony, alacsony, egyenesen ül, és Chopint játszik. A zsúfolt teremben néma csönd. Egy egész terem hallgatja a zsidó Rubinsteint. A varázslatos fabillentyűkből csodás hangokat csalogat ki. Beleszeretek a zongorába.

Aztán a színfalak mögött a koktélpartin megsimogatja a fejemet, és az est programjára ezt írja: „Ronitnak, az izraeli kislánynak Arthur Rubinsteintől.” Akkor ő nem izraeli, noha zsidó, próbálom megérteni magamban.

A szüleim kiküldetésben vannak Budapesten. Az izraeli követségen dolgoznak. Apa héberesítette magyar családnevét, Jakobovits, és most Hanan Akavia, az első titkár a követségen. Anya a követségen titkárnő. A követség valójában konzulátus, ez a két ország közti kapcsolat alacsonyabb szintje. A hidegháború éveiben járunk. És a két ország közti kapcsolat is rideg. Kevesen kapnak Magyarországon nyugati országokba szóló útlevelet, Izraelbe még kevesebben. A konzulátus a Gorkij fasor 37.-ben működik, gyönyörű, de felújításra szoruló épületben. A bejáratnál egy izraeli zászló leng, és egy rendőr áll mellette a fabódéban. Szeretem mindenkinek elmondani, hogy Izraelből jöttünk, és apám az izraeli követségen dolgozik.

A Dózsa György úton lakunk, gyalogos távolságra a követségtől, a Városligettel és a Felvonulási térrel szemben. Tágas lakásunk van egy nagy régi lakóházban. A szobák magasak, nagyok, és a lakáshoz a hátsó részen egy külön lakrész tartozik a kiszolgálószemélyzetnek. De nincs személyzet, csak a házvezetőnő, Juliska, aki mindenről gondoskodik. A szüleimnek van egy kis autójuk, a követség sofőrje sokszor viszi apát távolabbi találkozókra. Nagy ebédlőnk van, a hatalmas nappaliba nyílik, ott gyakran rendeznek koktélpartit diplomatáknak vagy a magyar értelmiségieknek, akik legtöbbször zsidók. Úgy érezzük, fontos a küldetésünk. A hangsúlyos feladatok: megteremteni Izrael helyét a világban, gazdasági és kulturális kapcsolatokat építeni Izrael és Magyarország között, és a lehető legtöbb oroszországi zsidónak segíteni titkos úton, hogy eljusson Izraelbe. Izrael az Egyesült Államok támogatását élvező nyugati országként képviselteti magát a kelet-európai blokkban.

Mert létezik blokk. Határ, választóvonal, egy láthatatlan fal, amely elválasztja keletet nyugattól. Mi vagyunk a Nyugat, az Egyesült Államok, a szabad világ – ők a Szovjetunió, a szocializmus-kommunizmus, a keleti blokk. A keleti blokk a szürke utcákon van, az elhallgattatásban, minden nyugati világra emlékeztető dolog tilalmában, a tömegfelvonulásokban, Lenin hatalmas szobrában, amelyet Sztálin ledöntött szobra helyett állítottak, a szomszédok hallgatásában, a lakásunkba beépített lehallgatókészülékekben. A keleti blokk a suttogásokban is benne van, a szüleim a fontos dolgokat elsuttogják egymásnak. És benne van a házunkkal szemben állandóan ott parkoló autóban, mindig ugyanaz ül benne, kalappal a fején, hogy elrejtse az arcát.

A keleti blokk jelen van, amikor Guszti, a környéken lakó barátom menetel a felvonuláson Lenin tiszteletére. Apám dán vagy svéd ügynökökkel folytatott titkos ülésein is jelen van, a Szovjetunióba visznek majd szórólapokat és brosúrákat Izraelről. Jelen van a nem diplomata postával érkező cenzúrázott levelekben is.

A keleti blokk Juliska könnyezése, amikor titokban elmondja nekünk, hogy miközben nyaralni voltunk, a titkosrendőrség kiürítette apám dolgozószobájában a fiókokat. A keleti blokk a szovjet nagykövetség hatalmas, kerítéssel körülvett épülete nem messze az otthonunktól. A bejáratot őrzik, közülünk oda senki nem lép be.

1966-ban, tizenkét éves koromban lett egy első barátom. Nem olyan játszótárs, mint Guszti, hanem igazi barát. Lengyel. A városligeti korcsolyapályán, épp az utcánkkal szemben ismertem meg. Mindennap járok korcsolyázni az izraeli barátnőimmel. Tizenéves lányok vagyunk, vágyakozunk a fiúk társaságára. Elszigetelten élünk. A követségen járunk izraeli iskolába, mindössze hatan, különböző korúak, a követség dolgozóinak gyerekei. A fiú osztálytársaim egy fejjel alacsonyabbak nálam. Egy-két évvel fiatalabbak. Két nálam két évvel idősebb barátnőm van csak. Filmsztárok képeit gyűjtjük. Egy egész füzetet teleragasztottam Alain Delon, Jean-Paul Belmondo, Sophia Loren és Claudia Cardinale képeivel. A szupersztárok szerelmesek, szétválnak, újra összejönnek, és a cannes-i filmfesztivál vörös szőnyegén vagy San Remo strandján végiglibegnek. Nekünk a követséggel szomszédos építkezés munkásai jutottak, erős magyar fiúk, akikkel néha szemezgetünk. A korcsolyapályán idegen fiú is odajöhet hozzád, és udvariasan meghívhat egy közös körre kézen fogva. Ott találkoztam Leszekkel. Lengyel diplomaták fia Gdańskból. Nem zsidó, természetesen – ezt rögtön megállapítom, ahogy a szüleimtől tanultam. Már tizenhat éves, és megtanít a franciacsókra. Egy városligeti padon ülünk, és csókolózunk. Eléggé félek, de a filmekben is így csinálják, és úgy akarom, ahogy a filmekben van.

Minden szerdán filmet vetítenek az orosz nagykövetségen. Itt, a lakásunk közelében, a Városliget mellett. Szovjet film, mert amerikai filmeket tilos nézni. Leszek meghív a filmre. Elmegyek, de nem mondom meg otthon. Nem szoktam elmondani, mit csinálok, úgysem hallgatják meg. A saját ügyeikkel vannak elfoglalva. Az orosz nagykövetség kapujában az őr bólint. Ismeri Leszeket, és én vele jöttem.

Másnap behívnak a követünk irodájába. Apám elkísér. Az iroda nagyon előkelő. Nagy perzsaszőnyeg a padlón és nehéz fából készült bútorok. David Giladi felkel, rám mosolyog, és kezet fog velem.

– Tegnap elmentél a filmre – mondja.

– Igen – válaszolok, még mindig nem értem, mi történt. Senkire nem tartozik, hogy Leszekkel a parkban voltunk, és utána elmentünk a filmre – gondolom magamban. Vajon most a franciacsókról is vallatni fognak?

– A film az orosz nagykövetségen volt, ugye? – kérdezi, és én bólintok. – És valaki megszólított, beszélt veled, adott neked valamit?

– Nem – mondom, és hirtelen a láthatatlan fal, az, amit sosem lépünk át, a blokkokat elválasztó fal megjelenik előttem, és megértem.

– Még soha, egyikünket sem hívták meg a nagykövetségre – mondja Giladi. – Te vagy az első… az egyetlen… és a kapcsolat most nagyon kényes. Nagyon kényes… lehet, hogy ebből még diplomáciai bonyodalom lesz… Mindenképpen bizonyos vagy abban, hogy senki nem fordult hozzád?

Nem emlékszem, hogyan fejeződött be a kapcsolatom Leszekkel – utasítottak, hogy tartsam magam távol tőle, vagy úgy döntöttem, hogy még nem való nekem a franciacsók…

Már három éve vagyunk Budapesten.

Folyékonyan beszélek magyarul. A húgom esténként magyarul énekel lefekvés előtt. Én meg Gusztival magyarul beszélek. Csendben kérdez engem, de csak házon kívül, a Nyugatról. Mint mindenki itt, a Nyugatra vágyik, és mindent, ami a Nyugat, varázslatosnak és csillogónak lát. Apja részt vett 1956-ban a felkelésben, azóta a szüleivel együtt csendben elfogadnak sok tilalmat. Egyszer sem jött be hozzám. A szomszédunk fia, és mindennek megvan a maga helye. Bemutatnak nekem zsidó fiúkat azokból a családokból, amelyek a szüleim koktélpartijaira járnak. Minden nyáron a húgommal a Balatonra megyünk nyári táborba. Emlékszem Józsi bácsira és Manyi nénire, a libamájjal megkent hatalmas feketekenyérszeletre, amit reggelire ettünk. Szeretem a nyarat a Balatonon, de az izraeli nyár levegője mindennél jobb. Nagyon, erősen vágyódom Izrael után. Hiányoznak az osztálytársaim, a negyed, ahol lakunk, az öntözött fű illata, a citromízű jégkrém. A magyar televízió ritkán, nagyon ritkán alkalmi jeleneteket sugároz Izraelből. Minden alkalommal, amikor Izrael Államot említik, plafonig ugrom örömömben.

1967 – egyre többször említik Izraelt. A „nyugati imperializmus” és az „agresszor” – megértem, hogy ez támadó-hódító –, nem veszem komolyan. Háromszor olvastam ki az Exodus című könyvet, mert a héber könyveim elfogytak, és könyvmoly vagyok. Ari Ben Kanaan a hősöm. Hazafi vagyok, és nem érzek emiatt bűntudatot, nem hiszem, hogy magyarázattal tartozom. Szerelmes vagyok a hazámba.

A hatnapos háború hirtelen jön, és hirtelen ér véget. Minden felgyorsul. Behívnak minket a követségre. Mindent el kell égetni. A diplomáciai kapcsolatok megszakadtak, és lehet, hogy megszállják a követséget. Akár túszok is lehetünk. Izraelből egyértelmű az utasítás: mindent felszámolni, bezárni, és minél hamarabb visszajutni Izraelbe. Szüleink arról beszélnek, hogy nyugati követségen kapunk menedékjogot. Egyelőre az izraeli biztonsági tiszt irányítja a követség felszámolását. Mindenkit bevonnak. Minket, a gyerekeket is. Nagy tűzzel lobog a kályha, elnyeli a papírokat. Estére a követség kiürül. Mostantól megszűnt a diplomáciai védettség, mentesség, és már otthon sem lehetünk. Az elmúlt napokban felszámoltuk a lakásunkat. Az utolsó darabokat is becsomagoljuk. Annyira szeretném a korcsolyámat magammal vinni.

– Mit csinálsz vele Izraelben? – kérdezi anya, és ott hagyja a lakásban.

Kedvenc fehér korcsolyám. Többet nem korcsolyázom. Izraelben nincs korcsolyapálya.

Sietve elbúcsúzunk a sírdogáló Juliskától, autóval készülünk az osztrák határ felé, és autóval fogjuk átlépni a határt. Újabb utasítás: ne utazzunk egyedül a határ felé, oszoljunk el nyugati diplomaták otthonaiban.

Jan és Ingrid, a szüleink holland diplomata barátai fogadnak be minket. Magasak és világos bőrűek, és szépen kell viselkedni náluk. Ezt mondja anya. A két gyerekükkel vacsorázunk, és Jan megáldja az ételt. Senki nem kezd enni az áldás előtt. Emlékszem a feszült légkörre, emlékszem a titkos beszélgetésekre. Emlékszem, hogy együtt játszottunk, a négy gyerek, és nagyon fontosnak éreztem magam. Másnap Jan elvitt minket az Austinjával az osztrák határra. A csomagtartó bőröndökkel teli. Összezsúfolódunk a hátsó ülésen, de szerencsére az út rövid. Ausztria nyugati ország. Áttörünk a falon, kitörünk belőle, kilépünk a szabadságba. Gond nélkül átjutunk a határon, átértünk. Fellélegzünk. Nyugaton vagyunk. Bécsben, mielőtt indul az izraeli járat, meglátogatjuk apa távoli unokatestvérét, aki ott maradt a háború után Ausztriában, és üzleti ügyeket bonyolít le. – Kétes üzletek – mondja anya, mert láttuk, hogy valaki a közlekedési lámpánál sértegető mozdulatokat tesz, képzeletbeli késsel elvágja a torkát.

És megérkezünk Izraelbe. Tizenhárom éves vagyok. Befejeztem a hetediket, nyolcadikba lépek. Izgatottan szállok ki a gépből. Magas, hosszú lábú lány. Izrael tárt karokkal vár engem. Izraeli zászlókat lenget a szél a repülőtéren és a Tel-Aviv–Jeruzsálem úton. Két héttel később első utunk Jeruzsálembe, a siratófalhoz vezet. Az óvárosban is lobognak az izraeli zászlók. Cédulát csúsztatok a falba: „Bárcsak D. szeretne engem.” D. a negyedünkben lakik, a cserkészeknél a csoportom vezetője. Világos és egyértelmű döntés születik bennem – Izraelben vagyok. Magyarország számomra a múlt, és nem fog hiányozni. Mostantól kezdve egyetlen szót sem ejtek ki magyarul, olyan leszek, mint mindenki más. Magyarországgal végeztem.

Visszatekintve, milyen ostoba és büszke döntés volt! Nem tartottam meg, elveszítettem a folyékonyan beszélt magyar nyelvet. Magyarország eltűnt az életemből.

Héberből fordította Freireich Sommer Ágnes

***

Részletek Hanan Akavia visszaemlékezéséből a budapesti követségi munkájáról, 1967

Közölték felettesemmel, Giladi követtel, hogy ha nem hagyok abba bizonyos tevékenységeket (a zsidó fiatalokat szerveztem), persona non gratának nyilvánítanak.

Nem késlekedtem, és megmondtam a megfelelő hivatalnokoknak:

– Mire fel nyilvánítanátok persona non gratának? Hogy aggódom, és segíteni szeretnék azoknak a zsidóknak, akik itt ragadtak, nem szabadok, nem élhetnek együtt izraeli családjukkal? Senki nem akadt, aki meg akart volna menteni engem Magyarországon a holokauszt alatt. Meg akartok akadályozni abban, hogy segédkezet nyújtsak a rászorulóknak? Ezért fogtok persona non gratának nyilvánítani?

Nem tették meg, de vigyáztak arra, hogy huszonkét évig ne adjanak nekem vízumot Magyarországra. […]

A hatnapos háború idején behívtak a kereskedelmi és ipari miniszterhez, és hivatalosan közölték:

– Akavia úr, ha Izrael nem vonul ki Szinajból, megszakítjuk a diplomáciai kapcsolatot Izraellel.

A hivatalos szöveg után hozzám fordult:

– Hanan, mi történik nálatok?

– Minden rendben, győzni fogunk.

– Hogy érzed magad személy szerint ebben a helyzetben?

– Tényleg tudni szeretnéd? Őszinte választ vársz? – kérdeztem.

– Igen.

– Hogy érezheti magát egy hozzám hasonló zsidó, amikor egyszer a magyar fasiszták dobtak ki a családommal együtt Auschwitzba, most pedig izraeli családommal együtt a magyar kommunisták dobnak ki? Hogy érezhetem magam?

Belesápadt, mentegetőzött, próbálta mondani, hogy ez nem egészen a magyarok döntése. […]

A hatnapos háború kezdetén mindenki aggódott, Izrael megsemmisítésétől félt. A diplomáciai kapcsolatok megszakadtak, a követség munkatársain kívül egyetlen lélek sem lépett be a fallal körülvett épületbe. Egy követ dobtak be a falon keresztül. Megdöbbenésünkre cédulát találtunk a kőre erősítve ezzel a szöveggel: „Veletek vagyunk. A zsidó tábornagyok a magyar hadseregből.”

Héberből fordította Szalai Anna

---

A magyar kötet megrendelhető:
papírkönyv – Gondolat Kiadó, Írók Boltja
e-könyv – Libri
A könyvbemutató megtekinthető: facebook.com/huilproject

A kötet héber e-könyv változata: e-vrit.co.il
A kötet héber változatának könyvbemutatójáról Frank Peti fényképei: https://www.facebook.com/huilproject
A héber papírkönyv megrendelhető: huilproject2018@gmail.com