Vasárnap suli után elviszem Rafit a biciklin a kerületi könyvtárba. Legutóbb a százhetven sékelért vett két képregényt még aznap elolvasta, amikor megvettük őket, lépni kellett. A könyvtárban rengeteg a gyerekkönyv, Rafi úgy ül le a polcok közötti részen a földre, mint aki mindig is idejárt olvasni. Egyenként végiglapozza a képregényeket, majd kijelenti, hogy mégsem szeretné kivenni őket. Négy Asterixet azért félreteszünk. Vissza kell jönnöm, mert nem hordok csekkfüzetet magammal, anélkül pedig nem tudunk beiratkozni.
Milyen szerencse, hogy régi vágású negyvenesként még van otthon csekkem. Egy óra múlva Nadavval együtt tekerek vissza a könyvekért. Rég látott ismerősökkel találkozunk, az új útvonal régi-új emberekkel hoz össze. A nevemet hallom a buszmegállóból, amikor elhaladok a buszra várók előtt, megörülök, hogy az őrangyalom újra velem van, mivel eltűnt már jó ideje. Később érkezik a whatsapp-üzenet Talitól, hogy látott a biciklin, mi van velem, találkozzunk. Akkor mégsem az őrangyal, nem baj, ott teker ő is a karddal mögöttem, csak nem tud szólni hozzám, mert kifárad a hegymenetben.
„Hogy vagy?” – kérdezi Oren hétfő délután az iskola kapujánál. „Izzadok, mint egy ló” – mondom azonnal, aztán egy pillanat múlva arra gondolok, hogy ilyen héber mondat nincsen. Jeruzsálembe visszatért a nyár, és ma éppen otthon maradt a sisakom, ezért az izzadság akadálytalanul zúdul le a fejemről a nyakamon át mindenhova. Oren egyelőre nem száll le az elektromos biciklijéről, onnan, a lováról néz le rám a magasból. Hát tessék, nézzen. Ha járna edzésre, izzadhatnánk együtt, megvolna a hiányzó testi kapcsolat, amivel mind a ketten jól járnánk. De nem jár, izzadhatok egyedül. A mai négy percünkben sem fogjuk ezt megbeszélni, meg mást sem nagyon, a fejem üres és nehéz. Aztán Oren mentőövet dob és Rafiról kérdez, így elmondhatom neki a kész mondatokat, amiket már elmondtam máskor másoknak a fiamról, viszonylag gördülékenyen és a szemébe nézve, mintha nem arra gondolnék közben, hogy máshol szeretnék lenni. Már ha mi ketten kiléphetnénk az iskola utcájának és a városrészünk szigorú levegőjének kontextusából. De nem léphetünk ki.
Kedden a Ben-Gurion repülőtéren alig tudok felszállni a babakocsival az utolsó Jeruzsálembe tartó vonatra, mert tele van biciklisekkel, akik majd a városban várják ki, hogy elkezdődjön a jom kipur, és a forgalomtól mentes egyes úton visszagurulhassanak Tel-Avivba. Este a tekerés helyett a gyors gyaloglást választom Nahlaotba Talival, akivel az utolsó pillanatban határozzuk el, hogy az Ades-zsinagógába megyünk Kol nidrére. Útközben azzal biztatom őt, hogy a szír zsidóktól nem lehet elkésni. Dror felmenőinek zsinagógájába csak én járok a családból, a többi családtag meghalt vagy elköltözött Jeruzsálemből, Drort pedig taszítja a hely szigorúsága. Én a niggun gazdagságához és a zsinagóga szépségéhez: a zöld tónusú falakhoz és a tizenkét törzs freskójához, illetve a borvörös kárpit-ülőhelyek látványához kapcsolódom.
Az ima már tart, mire megérkezünk. A bentről kiszorult férfiak és nők a nyitott ablakokon keresztül, műanyag székeken ülve követik az imát az udvarról. Mi Talival felfelé tartunk a női részbe, ahol még talán lesz állóhely, és kicsit megállunk a felfelé vezető lépcsőkön is, ahol fiatal lányok ülnek a lépcsőfokokon. Egyikük rám mosolyog, amire én zavarba esem, és mire visszanézek, már elfordul, de aztán újra összeakad a tekintetünk, és most már én is vissza tudok mosolyogni rá. A lányok és asszonyok a legszebb ruháikban jöttek el, selymes barna arcuk és a ruhájuk selyme egymásra tükröződik a kinti félhomályban. Bent eggyé válok az este sűrű hangulatával, aztán arra leszek figyelmes, hogy két asszony veszekszik mellettem, „At marokkait”, kiabálná a végszót egyikük, de rögtön érkezik a válasz: „Ani lo marokkait! Ani sohetet otah”, kinyírlak, ezt már lent is hallják, felkiabálnak, hogy csönd legyen. „Jom kippur van” – csitítják a két nőt a fiatal lányok is, aztán el sem telik pár perc, és a két asszony már egymás mellett ülve imádkozik békésen. Lent eközben kiveszik a Tóra-tekercseket a Tóra-szekrényből, a hangulat fokozódik, majd kezdődik a Kol nidré, amely ötször hangzik el egymás után. Később, a Smone-eszre alatt rövid időre elmegy a villany és sötétbe borul a terem, csak az utcai lámpák fénye világít be valamennyire. Az imasálas férfiak hátát nézem, mert nem tudom fejből a szöveget, ők úgy folytatják az imát, mintha misem történt volna, imbolygó fák az erdőben az éjjeli holdfényben.
Visszafelé lassabb tempóban haladunk Talival Nahlaoton és Rehavián át, szomjas és éhes vagyok, mi lesz így velem holnap estig? Fáradtan leülünk a Gáza utcán egy padra, amikor a város felől rendőrautó halad el lépésben előttünk. Mögötte fehér ruhás kipás emberek sétálnak az úton, ami nem szokatlan látvány errefelé az évnek ezen a napján, valami mégsem stimmel. Aztán a második sorban észreveszek két rendőrt is, és végre leesik a tantusz, kinek szól a nagy figyelem: Bibi és Sarah sétálnak el előttem. Öreg ez a Bibi, mondom Talinak, aztán felállunk és csatlakozunk a slepphez és ötven méteren követjük a csoportot nevetgélve, mint két csitri, aztán az első kereszteződésben elkanyarodunk balra hazafelé. Másnap este érkezik a hír, hogy Bibi a neila, az esti záróima alatt mellkasi fájdalmat érzett a zsinagógában és kórházba vitték. Megárthatott a böjt, vagy a számvetés volt túl nehéz? Talán holnapra kiderül.
