Valószínűleg hamarosan beáldozzák Avi Maozt. Ez Netanjahu módszere. Ki fog menni egy üzenet a nevében, hogy lemond az iskolán kívüli oktatási programokról, azért hogy a szélsőbal ne szabotálja a nemzeti-zsidó kormányt, miután ellene és családja ellen gyilkosságra uszítási és fenyegetési kampány folyt.
Majd kárpótolják a bírák kinevezésével foglalkozó bizottságban betöltött hellyel és valamiféle újabb igazgatási hatóság felállításával, amelynek célja a patriarchátus és a homofóbia értékeinek erősítése lesz.
Nem szabad ezzel megelégedni. A jelenlegi harc nem a Noam-frakció eltávolításáról, és a jeruzsálemi büszkeségi felvonulás megtartásáról szól. A harc az országért folyik, mert a Netanjahu parancsnoksága alatt álló bandák hadat üzentek neki és intézményeinek. Úgy tűnik, visszaüt.
Ezt nem „lázadásnak”, hanem védekező demokráciának nevezik. A demokratikus jogállamnak nem csak a joga, hanem kötelessége az önvédelem.
A mandátumok elosztását követő sokk elmúlt, és vele – ahogy az várható volt – a „kivándorlok innen” szövegek is.
Egy fél nemzet nem tud egyszerűen egy nap alatt kivándorolni hazájából, és nincs oka rá, hogy ezt tegye, amikor ő viseli az adóteher, a termelés, a GDP, és a katonai és a nemzeti szolgálat döntő részét.
Az elhamarkodott és pánikszerű panasz az „uszításról” a héten, melyet Netanjahu három fő pudlikutyája nyújtott be a Haaretz és Raviv Drucker ellen, főleg pánikról tanúskodik a miniszterelnök-jelölt udvarában.
A pánik helyénvaló. Átlátszó a szokásos ellenségek megjelölésének szándéka a valódi törésvonal elhomályosítása érdekében: fellázadtak a polgármesterek és a helyhatóságok.
Carmel Sama HaCohen Ramat Gan-i, Cvika Brot Bat Jam-i és Haim Bibas Modi’ini polgármester nem baloldali, hanem Likudnik. De ellentétben az erődjében elszigetelt Netanjahuval, kötődnek az égiszük alá tartozó terephez és lakossághoz (általában: városi, középosztálybeli, világi-hagyományőrző polgárokhoz).
Az önkormányzati választások évének elején nem kívánják, és nem hajlandók alárendelni politikai jövőjüket és lakóik életét annak az ultraortodox fundamentalizmusnak, mellyel Netanjahu összekötötte sorsát. A balközéphez kötődő polgármesterekkel és helyhatóságokkal pláne nem futhat efféle film.
Az önkormányzatok és jogköreik növelése mindenképpen a jövőt mutatják, Izrael majdani önkéntes felbomlásának alapját jelentik a konföderációs struktúrához; szabad szemmel is látható a kiúttalanság, egyazon fedél alatt nem létezhet itt tovább Tel-Aviv és Jeruzsálem, Ramat Gan és Bnei Brak.
A polgármesterek ellenzéki felhívása nyomán nevetségessé vált a kísérlet, hogy Jair Lapidot veszélyes disszidensnek bélyegezzék meg. Lapid – annak minden ódiumával együtt –, olyan értékeket képvisel, mint a centrum, a burzsoázia, a konszenzus. A rendszerellenesek nem ezeken a területeken nőnek.
A lázadók a megveszekedett fősodor szívéből származnak, például az Ügyvédi Kamara vezetője, Avi Himi figyelemre méltó és meglepő „Magyarország” beszédében (a felálló kormányt tervezett intézkedései ellen szólalt fel az igazságszolgáltatás terén és azt panaszolta, hogy „Magyarországot csinálnak belőlünk”, a szerk.), vagy Kochavi vezérkari főnök és a helyére lépő Halevi, akik nyilvánosságra hozták, hogy körömszakadtig ellenzik a katonai rendőrség Ben-Gvir, és a 67-es területek kormányzati koordinátorának Szmotrics alá helyezését.
A bibizmus következő hadjárata a hadsereg főhadiszállásán és a rendőrség főparancsnokságán lévő „eretnekek” ellen irányul majd. Úgy fogják őket bemutatni, mint akik katonai puccsot szerveznek az elit szolgálatában, mint akik plazmatévék mögött híznak a nyugdíjaikkal, miközben kést döfnek az egyszerű harcosok és a rendőrök hátába.
Éket próbálnak verni az „elszigetelődött” tábornokok és rendőrkapitányok, valamint a szülők és „a mi, mindannyiunk gyermekei” közé, akik úgymond megkötött kézzel harcolnak a terrorizmus ellen a területeken és a kormányzást nélkülöző Negevben, miközben ügyvédekkel és baloldali aktivistákkal zaklatják őket. Ben-Gvir már ezen a narratíván dolgozik teljes munkaidőben.
Netanjahu most először alakít paritásos egységkormányt csak az ultraortodoxokkal és a nacionalista-ortodoxokkal. Ők együtt 32 mandátumot érnek, akárcsak a Likud. A koalíciós szerződések a „Zsidó Testvériség” (ú.m. Muszlim Testvériség, a szerk.) iránti teljes behódolást tükrözik. Az ultraortodoxok a juttatások és támogatások emelését követelték és kapták, a közismereti tárgyak törlését tantervükből, az elkülönült oktatási áramlatok teljes állami finanszírozását, és teljes felmentést a sorkatonaság alól.
A nacionalista ortodoxok magánhadsereget követeltek és kaptak Ciszjordániában, rendőrparancsnokságot a Ciszjordániát elválasztó „zöld vonal” mindkét oldalán, valamint felelősséget a telepesek és palesztinok életének irányítására a védelmi minisztériumtól. Netanjahu eladja nekik az országot és polgárai jövőjét, hogy megvalósítsa az igazságszolgáltatás és a szabad média felszámolására vonatkozó terveit.
Uri Misgav szerint „ez nem történik meg frontális ütközés nélkül, és ennek így kell lennie”.
