A második generáció tagjaként évek óta részt veszek az Emlékezés a szalonban találkozókat szervező, egyre terebélyesedő hálózat egy-egy eseményén. Először hívtak diákokhoz, az általános és a középiskola közé iktatott hároméves időszak 9. osztályos tanulóihoz Gane Tikvába, a Risonim (Az elsők) néven működő iskolába.
Ahogy tudjuk, mindenütt magyar hátterű izraeliekkel találkozunk, ezért már nem is nagyon lepődtem meg, amikor megszólított az iskola igazgatónője, és máris belekezdett családja történetébe: a második világháború alatt időben Romániába menekült, és onnan hosszú várakozás után Izraelbe érkező nagyszüleitől tanult magyarul.
Megtelt egy edzőterem a gyerekekkel. Voltak köztük, akik már jártak Budapesten, látták a Duna-parti cipők emlékhelyet és a Dohány templom kertjében az Emánuel-emlékfát, Varga Imre szobrász alkotását.
Ezeket a turistaélményekbe iktatott rövid emléktúrarészleteket váltottuk fel 1944 novemberével. Egy akkor 17 éves fiú, Jehuda történetét mondtam el nekik, aki minden fenyegetettség ellenére megszökött a Józsefvárosi pályaudvaron veszteglő vagonból, és az éjszakai sötétség védelmében mindig újabb, rövid időre védettséget nyújtó rejtekhelyen húzta meg magát, életben maradt és alijázott.
Megdöbbentő hatással volt a diákokra a történet. A találkozó végén körém gyülekező kisebb csoport tagjai további részleteket szerettek volna megtudni Jehudáról, akivel évekkel ezelőtt több alkalommal Tel-Avivban beszélgettem a sorsáról.
