Jeruzsálem keleti felének felszabadítása óriási nemzeti esemény volt. A Sínai-félszigeten harcoló izraeli katonák beszámolói szerint amikor eljutott hozzájuk a “A Templom-hegy a kezünkben van” híre, leszálltak tankjaikról és lánctalpasaikról, és Hóra táncra perdültek. A zsidóságukat titkoló zsidók szerte a világon – nagy büszkeségből – visszatértek identitásukhoz, sőt visszavették zsidó vezetékneveiket is. Hatalmas nemzeti energia szabadult fel, sok nemzedéknyi szunnyadó vágyakozás gyümölcse – írja Israel Harel a Haaretzben megjelent cikkében.
A vallásos közösség, amelynek kormánybeli képviselői – Moshe Shapira és Josef Burg – ellenezték az óvárosba való belépést és a szent helyek felszabadítását, nem vezették a felszabadítási ünnepséget, és természetesen nem ők határozták meg annak tartalmát. A világi média, a Filharmonikus Zenekar ünnepi koncertjei, a katonai és civil zenekarok különleges fellépései – többségük a kibucokból és mosávokból – visszhangozták a nagy nemzeti érzéseket.
Nathan Alterman, Haim Gouri és társaik költészetben és ideológiában fejezték ki a tömeg érzéseit. Az “Arany Jeruzsálem” nemzeti dalt egy kibuclakó világi költő és zeneszerző lány alkotta meg egy energikus, vallásellenes érzelmeket kifejező polgármester felkérésére. A fennkölt érzésekkel teli kulturális elit állt a tábor élére: a legjobb zenei, irodalmi és művészeti alkotásokat világi alkotók készítették. Bár a vallásosok ragaszkodtak a Bibliából származó megfelelő versekhez (“Amikor az Úr visszatért Sionhoz, olyanok voltunk, mint az álmodozók”), de nem tudtak (és a mai napig nem tudnak) kortárs kifejezést adni a közelmúlt történelmi eseményeinek (“Istentől volt”), beleértve Jeruzsálem egyesítését is.
Az eufórikus hangulat hamarosan elmúlt. Elfogyott az emelkedett érzést fokozó ideológiai és politikai áramlatok energiája. Noha eleinte voltak felvonulások Jeruzsálemben, amelyeken bemutatták a kibucmozgalom kemény munkájának gyümölcsét, de ezek is elhalványultak. Egyetlen hivatalos – önkormányzati vagy állami – szerv sem vállalta, hogy olyan állami eseményt hozzon létre, amely nemzedékeken át megemlékezik a történelmi napról. Az 55. ejtőernyős brigád ötévente tartott egy széleskörű, államfői részvétellel megtisztelt nagyrendezvényt, amely akaratlanul is a nap fő eseménye volt. Az elmúlt években a kezdeményezők kiöregedésével gyakorlatilag az ünnep állami jellegének korszaka is lezárult.
A légüres teret a „Zászlós felvonulás” foglalta el, ami először egy kisebb méretű – világi fiatalokat is magába foglaló – ifjúsági felvonulás volt, majd az évek során több ezres felvonulássá nőtte ki magát. Mára a résztvevők legtöbbje vallásos cionista, akik ezt az identitást kimondottan hangsúlyozzák. A vallásos körök büszkék fiataljaikra, a bennük lévő energiára, de nyomatékosítják annak jelentőségét, hogy a hangsúlyozott vallásos stílus eltávolított – sőt elidegenített – más köröket. Igaz, a többiek, ha hasonló energiával bírtak volna, a maguk módján ünnepelhették volna a Jeruzsálem-napot, de ezzel az ünnep vitanappá változott volna.
Nemcsak jogalkotási kompromisszumról kell manapság beszélni. Más vitákat is, mint például nemzeti ünnepeink megtartásának módja, meg kell beszélnünk és meg kell értenünk egymást. Mi haszna lesz a nagyközönség Jeruzsálemmel való azonosulásának, ha a nemzet és az ország történetének e központi eseményének csak vallási színezete lesz, amelynek szélén olyan erőszakos jelenségek tárulnak fel, amelyek elhomályosítják az ünnep szellemét?
