A konyhára osztottak be. Dolgoztam már konyhán, a Bét Mayersdorf konyháján a Héber Egyetemen 1992-ben. Nem félek a fizikai munkától, sőt. Ismerem a kóser konyhát, még ha otthon nem is tartom.
Ashalim konyhája kóser, minden ketté van osztva. Húsos, tejes. Négy hűtőszekrény, komplett spájz, főzési és sütési lehetőség, mindez egy kis lakókonténerben a falu szélén.
Negyven katonának készítjük a reggelit, vacsorát és a tradicionális izraeli/arab salátákat az ebédhez, ugyanis az ebédekről nem mi gondoskodunk, az ország egész részéből érkeznek híres és kevésbé híres szakácsok saját kezűleg készített ételei.
Ma Tel-Avivból a séf Eyal Shani küldött főtt ételt dobozokban, tegnap pizzát hoztunk el Beer-Seváról. (Jó elmenni itthonról. Itthon nem lehet nem bekapcsolni a tévét.)
Ma, paradicsomhámozás közben lepett meg három tizenéves a konyhában. Nem volt velük felnőtt. Jöttek segíteni. Dilemmámat (egy tinédzser ne dolgozzon a konyhában, mikor lébecolhat) gyorsan elhessegettem, a kezükbe adtam a hámozót és a kést.
Megkértem az egyik kislányt, Ofrit, hogy tegyen be zenét… – az mindig old valamit a bennem lévő feszültségen. (Én beduin középiskolásokat tanítok, nagyon rég volt bármilyen kapcsolatom ilyen korú helyiekkel.) Klasszikus jazzt tett be, mondván, azt mindhárman szeretik. Innen kezdve otthonosabban éreztem magam.
Járt a kezünk, közben meg tele voltunk kérdésekkel: Honnan ismered ezt a zenét, mi a hobbid, hol születtél…?
Azt is megtudtam, milyen fantasztikus közösségi életet élnek: mindenki ismer mindenkit, iskola után összejárnak, táncra és más foglalkozásokra. Még énekkar is van.
Cinikus humorral cukkolták egymást, és mind a négyen felhőtlenül kacagtunk ezen. Egy pillanatra elfelejtettük a háborút.
Testnevelő tanár Beer Sheván
