Kedden, a háború 25. napján visszamentem tanítani. A munkahelyem egy muzulmán beduin középiskola Rahat kellős közepén. A diákok és a tanárok már a múlt héten elkezdhettek bejárni az iskolába. Nekem, az egyetlen zsidó tanárnak sokáig nem mertek szólni, abból kiindulva, hogyha ők, a beduinok nem hagynák el a város határait, akkor bizonyára én sem jönnék be. De azt is tudták, hogy röplabdameccseket vezettem a Gázai övezet mentén az ottani iskolásoknak és csapatoknak, és tudják azt is, hogy onnan nagyon sok embert ismerek.

Nagyon sok embert ismertem onnan.

Egy óra az autóút az iskoláig, és egy óra vissza – mégis úgy döntöttem, hogy bemegyek.

Reggel, útközben végiggondoltam az összes lehetséges kérdést és az összes lehetséges választ – ha az ottaniak kérdeznek. Felkészültem arra is, hogy ha kell, még a Koránból is idézek nekik. Néztem a tájat, vagyis inkább az eget meg az utat figyeltem. Kikapcsoltam a szokásos háttérzenét, hogy meghalljam, ha sziréna szól. Szemem az úton, hol lehet hirtelen megállni, ha éppen… 

- Hirdetés -

Nem volt szirénahang, még dudaszó sem, pedig a Közel-Keleten mindig mindenki dudál.

Mintha más ország lenne (persze nagyon más ország vagyunk most): egyszer csak mindenki betartja a közlekedési szabályokat. Az úton főleg tankokat és megnevezni sem tudom, milyen katonai járgányokat szállítanak – most senki nem akarja akadályozni, feltartani őket.

Megérkezem az iskolába – és már az első diáklány, aki meglátott, a nyakamba ugrik, hosszan megölel, mintha abba sem akarná hagyni. Senki nem kérdez semmit, sőt: beszélgetni alig lehet velük. Sokan odajönnek hozzám köszönni, de nem tudunk mit mondani egymásnak.

’Sálom’, ’Szálám’ − mert békével köszönünk.

A tanáriban mesélték el aztán a kollégák, hogy az iskolába főleg azok a diákok járnak be, akiknek nincs bombabiztos szobájuk otthon. Amíg az iskolában vannak, legalább tudunk rájuk vigyázni. Olyan lányok is jöttek most, akik, ha az iskola nem lenne, ki sem léphetnének otthonról. Hiszen 16-17 évesek, már eladósorban vannak, a család férfi tagjai pedig teljesen feleslegesnek tartják, hogy tanuljanak.

Volt, aki nagyot sóhajtott, hogy túl kevés az a néhány óra, amit nekik tartok. Mert nagy szükség lenne rám. Megígértem, hogy amint tudok, bemegyek az osztályába.

Csak tudnám, hogy mit fogok mondani ezeknek a szomorú gyerekeknek.

Csend van az udvaron is, ahol általában mindig focizik valamelyik osztály. A szünetben a kapu mellett vagyok ügyeletes. Ilyenkor együtt üldögélünk a fiúkkal, beszélgetünk az élet dolgairól, sokat nevetünk. És sokat tanulunk egymástól és egymásról. Azt már tudom tőlük: jó néhány tanítványom édesapja a Cáhálban, vagyis az izraeli hadseregben szolgál. Most őket is a frontra irányították.

Mi pedig csak ülünk, nézünk magunk elé, és csendben együtt izgulunk értük.

Főkép: A háború szörnye – Illusztráció: Bea Bar Kallos / AI

Köszönjük a Patreon-os és PayPal-es támogatóink adományait, amivel segítik életben tartani a magazint! Ha szereted olvasni az Izraelinfót és úgy gondolod, érdemes és fontos folytatni ezt a projektet, itt csatlakozhatsz havi támogatóinkhoz. Egyéb támogatási lehetőségek itt.