Háborús pszichózis vagy csak szimpla klausztrofóbia, de magamon egy vibráló gasztro-végletességet tapasztalok, ami a Michelin-csillagászat és a gimis-kolis kotyvasztás között ingadozik. Valami csak van itthon–ráütök egy tojást–börtönkoszt, vagy valami arisztokratáról elnevezett, ízlelőbimbó-sokkoló húsétel, előállíthatatlan és drága körettel, beszerezhetetlen salátafélékkel.
Induljunk el a mértani középből, a nem túl bőségesen megrakott hűtőszekrényünktől.
6-7 db szép, nagy paprika, 2-3 db paradicsom, hagyma.
– Saksuka! – próbál segíteni a feleségem a tépelődésemben. Ha az utcán megéhezünk, mindig ez az izraeli lecsóvariáció lesz a vége. Unom a saksukát.
A lecsóval legalább lehet variálni, tojással, kolbásszal, virslivel, rizzsel vagy ezek bármelyike nélkül.
De nem!
A múlt héten csináltam egy igazi chili con carnét, fahéjas, kakaós, kávés, csípős volt, ahogy kell, még itt az emléke az ízlelőbimbóimon. Vágyakozva nézem a habanero-, jalapeno-, chiliszósz gyűjteményemet, de Ági most jött ki az influenzából, passzolná, ha brutál erős lenne a mai improvizációm.
Jó, akkor remix. Tex-mex lecsoid saksuka lesz!
Úgy indulok, mint egy lecsónál, dinsztelem a nagy fej hagymát, olíva, vaj, szójaolaj alapon, rá a pirospaprika, só, csíkokra vágott paprika. Egy hosszú zöld erős is mehet. (Ezt még ki tudom dumálni majd.)
A paradicsomokat még késleltetem. Sűrített paradicsom, hogy le ne égjen. Idáig lecsó.
És most egy éles kanyar a saksuka felé: keleti (római) kömény jókedvvel, bőséggel. Gyömbérpor, fokhagymapor.
Mikor a paprika megrogyott, jön a mexikói kanyar: ecetben eltett piros bors, durvára tört fekete, füstöltpaprika-por (brutál! – azt írtam rá). Óvatosan! Na, egy kis chiliszósz azért mehet… és csak most jöhet a darabokra vágott 3 paradicsom.
Még 10 perc és minden puha, és a paradicsomok se estek szét. Viva Zapata! – felbontok egy kukoricakonzervet, lecsurgatom és zsupsz, a határozottan saksuka illatú lecsóba. Pár perc így együtt, de mielőtt késznek nyilvánítom, megadom az európai ízeknek a kegyelemdöfést: fahéjpor.
Eljött az igazság pillanata: a feleségem hazaért. Szimatol, emelgeti a fedőt.
– Mi ez? Nagyon jó illata van! – És már nyúl is a kanálért…
– Nem csíp? – kérdezem félve.
– Pont annyira, amennyire kell.
Megnyugszom, meghajolok, mint a jazzmuzsikusok a megtapsolt szóló után.
Gyorsan lekottázom, hogy legközelebb ugyanígy sikerüljön.
Úgyse fog.
Utóirat: A feleségem azért a végén csak rápottyantott egy tojást, amúgy saksukásan, sőt, zöldkoriander (kuszbara) is került rá. Én meg virslit csempésztem a sarokba: Hajrá lecsó!
Színház- és filmrendező, díszlet-tervező. Tanult szakmák szerint: fotográfus, dramaturg. 16 év gyermekkor, 40 év színház, 30 év film és televízió, 5 év újságírás, 14 év tanítás, mégsem vagyok 105 éves!
2015 óta élek Izraelben…
