Izrael a nyerőgéppel játszik

Izraeli katona a Gázai övezetben – Fotó: IDF
Izraeli katona a Gázai övezetben – Fotó: IDF

Tiszta vizet önt a pohárba Ronen Bergman, Izrael legjelentősebb biztonságpolitikai újságíró-szakembere a yneten szerdán a gázai “győzelem” illúziójáról, és arról a hamis állításról, miszerint a katonai nyomás a túszok elengedéséhez vezetne.

Miközben a hadsereg és a kormány a Gázai övezetben zajló bátor hadműveletekről és eredményekről beszél, semmit sem tudni a Gázában fogva tartott izraeliek állapotáról. Több mint száz nap harc után csak egy túszt tudtak mentőakcióval kiszabadítani, és nem hozták meg a kívánt hatást azok a lépések, melyekről azt állítják, hogy többek szabadulásához vezetnek. Mindeközben Izrael elveszíti az ütőkártyáit – vélekedik a biztonságpolitikai újságíró.

“Izrael állam, a biztonsági rendszerei, az IDF, a Moszad, a Sabak, a védelmi minisztérium és a miniszterelnök környezete olyanok, mint a hiszékeny szűz a kaszinóban, vagy mint egy túlzottan is magabiztos játékos, aki belép a játékterembe és elkezdi önteni a pénzérméket a gépbe” – ekképp jellemezte kedden a jelen helyzetet a háború bonyodalmaiban leginkább járatos emberek egyike Ronen Bergmannak.

Az illető nagyon jól ismeri a kényes információkat, az erők hadműveleti terveit, az egyes játékosok fellegvárait, a Gáza mélyére vezető utat abban a reményben, hogy annak a végén majd megérkezik a jutalom is: legalább egyet elérnek a hadművelet céljaiból – vagy Jahije Szinuar skalpját Herci Halevi övén, vagy az elraboltak ölelkeznek, vagy végtelen örömmel belehullanak rájuk várakozó szeretteik karjába.

- Hirdetés -

De legalábbis egyelőre sem ez, sem az nem történik meg. Pedig Izrael csapataival és hírszerző szervezeteivel – legalábbis az idézett férfi metaforája szerint – a pénznyerő automata előtt áll, és noha újra és újra veszít, és legfeljebb néhány érmét nyer, de összességében hatalmas hiányzó egyenleggel továbbra is pontosan ugyanazt teszi, annak a reményében és hitében, hogy eljön a pillanat, amikor megfordul a szerencse, és a három képernyőn ugyanaz lesz az eredmény, és jön a nagy győzelem. De miközben ragaszkodik a győzelemhez, hagyja, hogy elhaladjon mellette az élet, nem veszi észre, hogy elveszíti az összes pénzét, és nem veszi észre, hogy a végén mindig a kaszinó nyer.

Száz naiv nap telt el, és Izraelnek egy elraboltat sikerült kiszabadítania egy rafinált mentőakció segítségével, Uri Magidisht nagy szerencséjére, és 80 izraeli túszt egy olyan alku keretében, amelyről a katari közvetítők szerint már korábban, vagyis a szárazföldi hadművelet előtt is szó volt. Száz naiv nap, és a hivatalos Izrael, mind a kormányban, mind a védelmi minisztériumban, mind az IDF-ben azt állítja, hogy a hadművelet első célja – a Hamasz hadiképességeinek felszámolása – elősegíti, lehetővé teszi és megerősíti a második célt, az elhurcoltak szabadon bocsátását.

Akik biztosak ennek a mondatnak a pontosságában, csakis egyetlen következtetésre juthatnak, tekintettel az elraboltak kiszabadításának kudarcára: Vagyis Izrael egyszerűen még nem alkalmazott elég erőt, és ha még egy kicsit megnyomják, aztán még egy kicsit… Akkor a brutális gerillaellenség valahol az odujában feladja, ésatöbbi.

Száz nap, és csak suttognak az IDF-ben és a hírszerző közösségben arról a lehetőségről, ami többször megtörtént, már több mint háromszor, talán sokkal többször, amitől mindenki félt mindvégig… A túszokat megölték, illetve a Hamasz meggyilkolta őket olyan körülmények között, amelyek közvetlenül összefüggtek ugyanazzal a földi manőverrel, amelynek meg kellett volna mentenie őket.

Fontos leszögezni a nyilvánvalót – függetlenül attól, hogy a Hamasz által elrabolt izraeli vagy külföldi vendégmunkás hogyan halt meg attól a pillanattól kezdve, hogy elrabolták – a Hamász lövedékei vagy egy kezeletlen betegség, súlyos sérülés és vérveszteség miatt, vagy mert az épület egy izraeli bombázás során ráomlott – a haláláért a Hamasz okolható, és csak a Hamasz. Az hozta őt ebbe a helyzetbe, és kizárólag az a felelős az őt ért sérülésekért.

De végső soron a megölt túsz mindenképp meghalt, akár a hadművelet során és azzal összefüggésben halt meg, akár rádőlt a ház, vagy ha megfulladt egy alagútban, amelyet lebombáztak, vagy ha a Hamasz ölte meg egy mentőakció során, vagy ha az IDF katonái tévedésből terroristának vélték, annak ellenére, hogy fehér zászlót lengetett. Most először beszélnek a suttogók arról a lehetőségről – de még mindig suttogva –, hogy át kellene gondolni ezt az egészet, hogy ebben a gépben talán nincs igazán esély a nagy nyerésre, és ha továbbra is csak zsigeri alapon dobáljuk belé a zsetonokat, az olyan, mintha falba vernénk a fejünket – de a valóságban nem a pénzről, hanem az emberekről van szó, akik már átélték és átélik Saul kínjait, és az életükkel is fizethetnek.

Tüntetés a tel-avivi Elraboltak terén ezen a hétvégén – Fotó: AHMAD GHARABLI / AFP

Nincs nagyobb micve, jótétemény, mint a foglyok megváltása – mondja a Rambam a „Szegények ajándékozásának törvényei” című művében. Másrészt a Misnában azt mondják, hogy „a foglyokat nem szabad megváltani többért, mint amennyit a baj helyrehozása ér. Az 1970-es évek óta, amióta a terrorszervezetek felismerték az izraeli társadalom óriási érzékenységét a túszokkal kapcsolatban, rájöttek, hogy még a halott túszok ügyében is különösen hangsúlyossá vált a foglyok és az eltűntek kérdése. Hullámokban háborúk, hadműveletek és katasztrófák során minden sarokban, szinte bármikor elkísérnek minket a foglyok és az eltűntek árnyékai, akik váltságdíjat követelnek, mielőtt átlátszóvá válnának. A témával kapcsolatos nyilvános szerepvállalás nagysága sokat elárul arról, hogy az izraeli társadalom milyen fontosságot tulajdonít a foglyok megváltása micvéjének, és aligha van más ügy, melyre Izrael Állam ekkora erőfeszítést és erőforrást fordított volna.

Gyorsan világossá vált, hogy meglehetősen csekélyek az erőszakos megmentés esélyei, tekintettel a Hamasz aprólékos előkészületeire egy esetleges mentési kísérletre, valamint a túszokat tartó személyeknek adott utasításokra, mert ha csak enyhe gyanú is ébred bennük, hogy mentési kísérlet zajlik körülöttük, akkor első dolguk, hogy gondolkodás nélkül meggyilkolják a túszokat, anélkül, hogy tárgyalásra gondolhatnának, két golyó a fejbe, maximális brutalitással.

Galant védelmi miniszter, Netanjahu miniszterelnök és Halevi vezérkari főnök – Fotó: Kobi Gideon / GPO

Az elhurcoltak ügye nem volt a vezetők első számú prioritása. Egyáltalán nem. Nem is írták le háborús célként. „A szörnyű csapás, amelyet október 7-én kaptunk, olyan érzést keltett a csúcson lévők között, hogy a fekete szombaton történtek annyira szörnyűek és borzalmasok, hogy felmenti őket attól, hogy előre tervezzenek” – mondta akkoriban a hírszerző közösség egyik magas rangú tisztviselője. Csak október 16-án, kemény közéleti nyomás és a túszok családjainak döbbenetesen gyors önszerveződése után tette hozzá titokban az elraboltak ügyét a háború második céljaként a háborús kabinet. És nem sokkal később azt a számukra kellemes dallamot is hallani lehetett, amely összeköti őket. A szárazföldi hadművelet – ismételgették a megváltozott szöveget – segíti a szabadulásukat. A gyakorlatban ennek az ellenkezője történhetett, ennek a kifogásnak a használata lehetővé tette a manőver meghosszabbítását.

A hadművelet két célja – amint arra már a megkezdése előtt itt többször is figyelmeztettünk – együtt nem valósítható meg, és valójában ellentétesek egymással. Senki sem volt a biztonsági rendszerben, aki megállította volna a versenyt, és azt mondta volna – nem működik. Több esetben, legalábbis a szárazföldi csapatmozgás nem javított az elhurcoltak állapotán – megölte őket. Egyesek úgy vélik, hogy az IDF nem elég őszinte a néppel, és különösen az elraboltak családjaival ebben a kérdésben – eltitkolja ismereteit, és csak ha muszáj, fedi fel a leplezést, szemben a Hamasz készítette szörnyű propagandavideókkal, amelyek sajnos nem csak hazugságokat tartalmaznak.

Egyesek azt állítják, hogy az IDF jó minőségű hírszerzési információival rendelkezik jó néhány elrabolt haláláról, némelyikük a háború első napján az IDF-tűz következtében, a rendeletben meghirdetett de facto Hannibal-eljárás részeként halt meg. Szinte az összes visszatért túsz beszélt ismételten arról a szörnyű veszélyről, amellyel nap mint nap szembesülnek a szüntelen izraeli bombázások miatt. Az IDF azt állítja, hogy nem bombáz olyan területeket, amelyekről tudja, hogy ott elraboltak vannak, de az a probléma, hogy általában nem tudja.

​Annak érdekében, hogy a célok ne ütközzenek egymással, Izrael abban reménykedik, hogy valami óriás varázslattal több párhuzamos szinten is csoda történik: hogy sikerül áthidalnia az alagutak kezelésének sokéves elhanyagolását, semmi időn alatt kifejlesztenek egy szabadalmat, amely lehetővé teszi ennek a hatalmas spagettinek a feltárását és szétszerelését, titokban áthaladhatnak rajta cikkcakkokban, láthatatlanul, mint Dani Din, kikerülve az aknákat és a szélére telepített pokolgépeket, a tolóajtókat és az érzékelőket, és el lehet jutni Sinuarhoz anélkül, hogy az elraboltak megsérülnének, vagy legalábbis elég közel hozzá, de nem túl közel, így nyomást fog érezni, és aláír egy megállapodást, amelyet Izrael meg tud emészteni, és megengedi Izraelnek, hogy megölje őt. Mindezt anélkül, hogy megnyomná a bomba távirányítóját, amely mindenkit az égbe röpít. Összességében meglehetősen ésszerű.

Köszönjük a Patreon-os és PayPal-es támogatóink adományait, amivel segítik életben tartani a magazint! Ha szereted olvasni az Izraelinfót és úgy gondolod, érdemes és fontos folytatni ezt a projektet, itt csatlakozhatsz havi támogatóinkhoz. Egyéb támogatási lehetőségek itt.