Hétfő délután körbenézek a lányokon a matnaszban, mind a tizenketten eljöttek. Kevesebb zajt csapnak, mint a három fiú az előző órán. A fiúk a páros gyakorlatokat követelik, amit kravnak hívok. A harcnak most jó a PR-ja. A lányok inkább játszanának egész órán: fogócska, limbó, kidobós, minden jöhet. A legnagyobb, 13 éves lány óra után elmondja, hogy dolgozatírás előtt a suliban légzőgyakorlatokat csinált, ahogy tőlem tanulta. Már megérte itt tanítanom, milyen kár, hogy vége lesz ennek is, mert elfogy a pénz vagy a gyerek. A szülőkkel nem találkozom, pedig kíváncsi vagyok, hogy az a zavaros tekintetű másodikos fiú, aki sosem csinálja azt, amire utasítom, milyen családból jön. Impulzivitás és hiperaktivitás, vagy valami más a baja, nem tudni, de mindegy is. A valódi kérdés az, hogy mi lesz vele így, hogy kevesebb észt kapott, mint ami ahhoz kellene, hogy később, felnőttként fel tudja dolgozni, hogy ő másmilyen.
A kedd jól indul, Noam megadja a számát levélben, én is neki az enyémet. Aztán ő hív fel, munkát ad, de ennek meg kell teremteni az adminisztrációs feltételeit. Sok sikert, Noam, a munkahelyünket ismerve ez hosszú távú projekt lesz. Másnap az osztályunk konyhájában ülünk le beszélgetni. A lelkemre köti, hogy ne lelkesedjek, nem jön ki ebből egy negyed állás, ahogyan én képzelem. Pedig láthatóan ő lelkes attól, hogy velem fog dolgozni, de ezt még nem érti, ami nem is baj, van időnk. Ő is a lótifuti főnökök közé tartozik, akik azért kapják a fizetésüket, hogy állandóan telefonáljanak és meetingeken üljenek, hogyan tudnék megcsípni egy ilyen állást? Reménytelen, ehhez ide kellett volna születnem és teljes munkaidőben kellene dolgoznom.
Dror jelszava szerint a nyugodt élet kulcsa, hogy egy lépéssel a gyerek előtt járjunk informatikai téren. Rafi rengeteg időt töltött a képernyő előtt az utóbbi napokban, ezért Dror első lépésben a youtube-ot tiltja le a gépéről, amit Rafi is használ, majd a google-t is, miután Rafi az apját kicselezve visszatalált a youtube-ra Minecraftos amerikai tinédzsereket bámulni. „Azért nem az iráni atomprogramon dolgozunk” – mondom Drornak, aki feltörhetetlen új jelszón gondolkodik, miután az előző négy karakteres, könnyen megjegyezhető jelszót óvatlanul úgy pötyögte be a gépbe, hogy a nesztelenül a háta mögé lopakodó Rafi meglátta.
Száznál is több szülő ül műanyag székeken az okostojásképző iskola előcsarnokában szerda este, ahol azért jöttünk össze, hogy pszichológusnő előadását hallgassuk az összeférhetetlen gyerekünkről. Dror tíz percig bírja, aztán kiszáll, a kérdések és válaszok szekcióra visszajön, ígéri. Jó, akkor jegyzetelem a fontosabb tételeket, hogy ne maradjon le semmiről: az átlagosnál nagyobb autonómia-igény és igazságérzet, túlzott érzelmi reakciók és állandó éberség, szakadék a lelki érettség és a szellemi képességek között, és az ebből adódó szorongás, fejlett önkritika és különutas valóságérzékelés a tehetséges gyerekek jellemzői, akiket valamiért nem autistáknak hív az előadó, talán az elcsigázott szülők megnyugtatására. Mennyi csúnya férfi, nézek körbe, pocakos és szőrmók apukák ülnek az elhízott feleségek mellett, egyikük el is bóbiskol. Miután Dror kiment, nem maradt senki a teremben, akire rá lehetne nézni. Úgy látszik, azokban a családokban, ahol fontos az ész, a test nem számít. Ez adja az ötletet, hogy beszéljek a tanárokkal az előadás után, vegyenek be engem is maguk közé jövőre. A pszichológus előadása közben megszólal a tűzriasztó, hosszú percekig hallgatjuk a fülhasogató sivítást, az okos gyerekek okos szülei a fülükre tapasztják a kezüket, ahelyett, hogy lecsapnák az áramot a tűzriasztó melletti áramszekrényben. Merőn nézem a szekrényt, hátha valaki észreveszi a célzást és cselekszik helyettem is, de nem, ezért inkább felállok és odasétálok az órarendhez befogott füllel, valóban, nem tévedtem, nincs tornaóra. Az okostojások nem sportolnak, minek.
Öt nő és egy férfi tanár ül ki elénk az előadás után a kérdés-válasz szekcióra, hamar elhatározom, hogy a férfihez fogok odamenni a végén. Az első sorban ülök, a kerek szemüveges, nagyhajú, ősz és magas tanár, aki Esterházy Péterre emlékeztet, egy méterre ül tőlem. Ahogy elhangzik az utolsó szó, felállok, hogy megszólítsam, de természetesen nem lehetek elég gyors, egy szemfüles házaspár megelőz. Elsétálok onnan és kinézek Drorra, hol van ilyenkor, miért nem töri előttem az utat? Az udvarról integet vissza, mi lesz már? Intek neki, hogy jöjjön be, nem bírok el egy teremnyi szülővel, akik mind a gyerekükről tárgyalnának a tanárokkal négyszemközt, csak én akarok magamról beszélni, de ahhoz ki kell várnom a sort. Dror bejön és a vállamra teszi a kezét, együtt győzni fogunk, gondolok a háborús szlogenre. Egyedül még ahhoz is gyenge vagyok, hogy áttörjem a szülők sorfalát, akik a tétova bénázásom közben odaálltak közém és az igazgatónő mellett álló tanár közé. Aztán eljön az én időm: „A fiam a délutáni programba jár. Szeretnék nálatok küzdősportot tanítani, mert különösen jó terápia a stresszes és rugalmatlan gyerekeknek” – mondom Esterházynak, „Igen, ismerem a területet, már tartott valaki az iskolában küzdősport-kurzust, küldd el a CV-det” – bátorít. Éjjel egykor küldöm el az e-mailt, sorrendben a huszadikat, amire nyilván nem fogok választ kapni.
Ismer valaki valakit, aki ismer valakit az Ofek Iskolában Jeruzsálemben?
