Nehéz elképzelni ma, de volt idő, amikor Jeruzsálem főutcáján meztelen férfiak diszkoszt hajítottak, birkóztak és futottak – köztük olyanok is, akik délelőtt még a Szentélyben mutattak be áldozatot. A második Szentély idején, jóval a makkabeus felkelés előtt, a hellenisztikus kultúra mélyen beszivárgott a zsidó életbe – annyira, hogy még a legszentebb intézmény képviselői is csatlakoztak az új divathoz.
A test kultusza, a meztelenség, az atlétikai versengés: mindezek a görög világ természetes velejárói voltak. A gümnaszion – amelynek neve is a meztelenség szóból ered – nemcsak edzőhely volt, hanem társadalmi, oktatási és filozófiai központ is. Aki ott tanult, az egyben a görög világ állampolgára is lett – legalábbis szellemileg. Jeruzsálemben is felépült egy ilyen intézmény, és a zsidó elit egy része örömmel vetette bele magát az újfajta testgyakorlásba.
A főpapok közül néhányan új nevet választottak maguknak – héberből göröggé változtatták –, és előszeretettel látogatták a birkózóversenyeket, ahol nemcsak a sport, de bizonyos homoerotikus feszültségek is a hely atmoszférájához tartoztak. A Szentély füstje még felszállt, de már más is izzott a levegőben: a kulturális hasadás. A zsidó hagyomány és a hellenisztikus értékrend közötti ütközés szinte elkerülhetetlen volt.
A források szerint a legnagyobb ellenérzést nem is annyira a bálványimádás, hanem a kulturális „behódolás” váltotta ki. Az, hogy valaki elrejti körülmetéltségét, hogy ne lógjon ki a hellén tömegből, vagy hogy a papok elhagyják a Szentélyt, hogy időben odaérjenek a vetélkedőkre – ez volt az, ami sokak számára már túl soknak számított.
A gümnaszion az ember testét, a Szentély az ember lelkét ünnepelte. A kettő nehezen fért meg egymás mellett. Az egyik a látványról és a dicsőségről szólt, a másik a befelé fordulásról, az istenséggel való kapcsolatról. És amikor a jeruzsálemi gümnaszion intézményesült, a vallásos társadalom egy része úgy érezte: elérkezett a végpont. Ebből a feszültségből született meg a válasz – a felkelés, amelyet később Hanukának neveztek el.
A makkabeusok fegyvert fogtak, visszafoglalták a Szentélyt, megtisztították a „szennytől”, és visszaállították a hagyományos rendet. A gümnaszion eltűnt, a testkultusz háttérbe szorult – legalábbis egy időre. Ám a hellenisztikus hatás, mint minden mély kulturális lenyomat, tovább élt – néha rejtve, néha újra felszínre törve.
A zsidó bölcsek később is tartózkodtak a testkultusztól. Nem feltétlenül a mozgás, hanem az azt körülvevő pogány szokások, szertartások, a meztelenség és az ember isteni rangra emelése volt az, ami taszította őket. A római birodalom sportját – a gladiátorviadalokat, a szekérversenyeket – már nemcsak idegennek, hanem brutálisnak is látták. Ezzel szemben a római fürdőházak például elfogadottá váltak, sőt: rabbinikus források szerint minden városban, ahol tanult emberek élnek, lennie kell fürdőháznak is. A testtel tehát nem volt baj – de az erőszakos és megalázó versengéssel igen.
A mai napig visszhangzik ez az ősi feszültség. A sport nem lett központi eleme a hagyományos zsidó oktatásnak, a vallásos közösségekben sokszor gyanakvással tekintenek a professzionális sportolásra. Ugyanakkor az is igaz: a nagy zsidó gondolkodók között is akadtak olyanok – például a Rambam –, akik a test egészségét az emberi teljesség alapfeltételének tartották.
A trauma mély. A gümnaszion nem pusztán egy épület volt, hanem jelkép: a határok elmosódásának, az identitásválságnak, a kívülről jövő elcsábulásnak szimbóluma. És bár a makkabeusok eltüntették, az emléke velünk maradt. Ott él minden zsidó iskola udvarán, ahol a sport inkább testnevelés, mint verseny. Ott visszhangzik minden vita mögött, amikor arról beszélünk, lehet-e vallásosként olimpiára menni, vagy mit jelent meztelenül futni egy világban, ahol egyszer már levetették a papi ruhákat a stadion kedvéért.
Köszönjük támogatásotokat, ez tart életben minket! Ha szerinted is szükség van az Izraelinfóra, csatlakozz a támogatóinkhoz itt. Minden más támogatási forma itt.
