Az ördögnek szarva és farka van? A szörnyeteg lelki sérült, sikertelen, kegyetlen és gyűlöl? Mi tette képessé a Holokauszt rémtetteinek elkövetőit embertársaik legyilkolására? A gonosz banalitásának tézise elegendő-e a vérengzések okainak leírására?
Mitől válnak gonosszá bizonyos politikai rendszerek? Miért vannak emberek, főleg olyanok, akik a többségi csoporthoz tartoznak, akik el akarnak űzni másokat a házukból, elvennék munkájukat, földjüket és tulajdonukat, börtönbe zárnák őket, kínoznák és megölnék őket, főleg ha azok az emberek egy kisebbségi csoporthoz tartoznak?
Az emberi szív gonoszsága időtlen idők óta foglalkoztatja a teológusokat és a filozófusokat. A hatvanas években egy társadalompszichológus tudományos eszközöket felhasználva próbálta megérteni a gonoszság természetét, kideríteni azokat az okokat, melyek miatt az emberek részt vesznek olyan mészárlásokban, mint ami Európa földjén történt. Ehhez megtervezte azt a kísérletet, amely minden idők egyik legnagyobb hatású kísérletévé vált. Ő Stanley Milgram, zsidó bevándorlók fia, akik Európából érkeztek az Egyesült Államokba. A Yale Egyetem kiváló pszichológusát nem hagyta nyugodni a népirtás. Ahogy ő maga mondta, a Holokauszt volt a közvetlen ok, ami a kísérlet elvégzésére késztette.
A híres kísérlet 1961-ben kezdődött, olyan kísérleti alanyok toborzásával, akik azt hitték, hogy a tanulási folyamatról szóló kísérletben vesznek részt. A “tanuló” egy székben ült, ami elektromos kapcsolókhoz volt kötve, és kérdésekre kellett válaszolnia. A kísérleti alanynak (“tanár”) az 1-től 15-ig számozott kapcsolók egyikét kellett megnyomnia. Az 1-es számú kapcsoló “nagyon gyenge áramütést”, a 15-ös “nagyon erős, veszélyes áramütést” jelentett. A 15-ös kapcsoló 450 voltos, halálos áramütést adott. A kísérleti alany a kísérletvezető utasítására egyre növekvő erősségű áramütést kellett adjon, amennyiben a tanuló helytelen választ adott a kérdésekre. A tanuló fájdalomkiáltásai természetesen megjátszottak voltak, ahogy a kapcsolók sem voltak valóságosak, de a kísérleti alany, aki a kapcsolókat megnyomta, azt hitte, hogy minden igazi. Kezdetben, amikor a tanuló a kisebb erősségű áramütéseket kapta, enyhébb nyögéseket hallatott, majd egyre növelte kiáltásai erősségét, melyek rettenetessé váltak, és a tanuló könyörgött, hogy engedjék el. Végül elhallgatott. Ebben a szakaszban a kapcsolókat megnyomó kísérleti alany sokszor bizonytalanná vált, vagy megtagadta a folytatást, de a kísérlet vezetője határozott hangon utasította: “folytatnod kell”, vagy “a kísérlet megköveteli, hogy folytasd”.
A kísérletet különösen érdekessé tette, hogy végrehajtása előtt Milgram felmérést végzett különböző társadalmi csoportok széles mintáján, minek során megkérdezte az embereket: véleményük szerint mekkora az esélye annak, hogy emberek a legnagyobb erősségű, halálos áramütést adják, ha erre utasítják őket? Majdnem az összes válaszoló szerint az emberek nagy többsége meg fogja tagadni az együttműködést a kísérlet vezetőjével.
Milgram kísérlete, 1961
Video link: https://archive.org/details/MilgramExperimentObedience
Az eredmények elképesztőek voltak: a kísérleti alanyok 65%-a megadta a 450 voltos, legnagyobb erősségű, halálos áramütést. Közülük sokan hatalmas feszültségben voltak, és a kényelmetlenség jeleit mutatták (izzadás, remegés, reszketés, dadogás, stb.), de végrehajtották a feladatot. Ahogy Milgram írta 1974-ben: “Normális emberek, akik egyszerűen elvégzik feladatukat, és minden különösebb ellenségesség érzése nélkül mások tönkretételének aktív résztvevőivé válnak.” A hatalomnak való engedelmeskedést döntő tényezőnek látta ebben a folyamatban.
A kísérlet egy másik, szintén jól ismert tézist erősített, melyet Hanna Arendt fogalmazott meg “Eichmann Jeruzsálemben” című könyvében. Az Eichmann-per és Hanna Arendt beszámolója szintén 1961-ben történt, pár hónappal Milgram kísérlete előtt, és Milgram valószínűleg tudott az Arendt jelentésében felmerülő komplex kérdésről: a Holokauszt borzalmai szörnyetegek tettei voltak, szélsőséges embereké, nem normálisaké, vagy esetleg valamilyen, a normális, egyszerű emberekben megbújó rejtett, diagnosztizálatlan betegség következményei? Ahelyett, hogy szokatlannak minősítette volna, Arendt azt állította, hogy a Holokauszt világos kifejezése az egész emberiség azon banális képességének, hogy kérdések feltevése nélkül teljesítsünk parancsokat, és a vezetőkbe vessük hitünket. Eichmann beszámolójának vizsgálata közben jutott Arendt arra a következtetésre, hogy az az ember, aki a zsidók százezreinek megsemmisítésére vonatkozó parancsokat aláírta, csak a hatalmas bürokratikus gyilkológép egy csavarja volt.
Christopher Robert Browning felmérése az SS alá tartozó Ordnungspolizei 101-es tartalékos egységéről a tézis egy további történelmi bizonyítéka. Browning a tartalékos egységet vizsgálta, amely a munkásosztály normatív tagjaiból állt össze, akiket nem soroztak be a német harcoló egységekbe, hanem Lengyelországba helyezték őket, hogy zsidók tízezreit lőjék le (38 ezret). Rövid távról lőttek, szünet nélkül, reggeltől estig, férfiakba, nőkbe, gyerekekbe, öregekbe, terhes nőkbe és csecsemőkbe. Mivel förtelmes feladatról volt szó – egyenruhájukról csöpögött a vér, és közelről látták a halmozódó holttesteket –, a parancsnok lehetőséget adott nekik arra, hogy az egyik különlegesen szörnyű vérengzés során ne vegyenek részt a gyilkolásban. Annak ellenére, hogy a lehetőség adott volt számukra, a katonák túlnyomó többsége folytatta a lövéseket, vagyis inkább megadták magukat a társaik és a parancsnokaik nyomásának. 500 emberből csak 12 (összesen 12!) döntött úgy, hogy kihasználja a kapott lehetőséget, hogy ne lőjön. Browning könyvének címe “Rendes emberek“, ami hangsúlyozza azon emberek normativitását, akik szörnytettek végrehajtására voltak képesek: a 101-es tartalékos egység tagjai nem voltak szélsőséges nácik, és nem voltak büntetett előéletűek. Ők egyszerűen azt csinálták, amit mindenki más csinált, annak megfelelően, amit mondtak nekik, hogy tenni kell.
Nagyon szoros kapcsolat áll fenn Milgram, Arendt és Browning tézisei között. Mindhárman arra a következtetésre jutottak, hogy a gonoszság központi magyarázata, még a legszélsőségesebb formáié is, az emberben szunnyadó vonás: a parancsvégrehajtás és az engedelmeskedés hajlama. A gonoszság banalitásának tézise, a hatósági hierarchia vagy a társak nyomásgyakorlása magában foglalja úgy az áldozatokat, mint az elkövetőket. Ahogy a Holokauszt a rasszizmus és a gyűlölet egyetemes jelképévé vált, úgy váltak a Holokauszt bűneinek elkövetői a rejtett tulajdonság barbárságba torkollásának egyetemes jelképeivé.
Milgram, Arendt és Browning számára a szörnyetegnek nincsenek szarvai és farka, még lelki sérültnek, sikertelen apának vagy kegyetlen férjnek sem kell lennie. A legmeglepőbb, hogy a szörnynek még csak nem is kell igazán gyűlölnie azt az embert, akit megöl. A szörnyetegnek csak pár banális képességre van szüksége:
el kell fogadnia a hivatalos tekintélyt, a csoport nyomásának hatása alatt kell lennie, és a feledékenység bizonyos formáját kell mutatnia – az általa megsemmisítendő emberek ember voltáról el kell feledkeznie.
Erőszak és erkölcs
A gonoszság banalitásának tézise különösen az akadémiára volt nagy hatással, valószínűleg azért, mert hűen tükrözi a társadalompszichológia és a szociológia axiómáját, mely szerint az emberek a csoporthoz illően formálódnak. De ideje újravizsgálni a tézist, ami három problémát tartalmaz:
- Magát a gonoszságot banalizálja. Ha valamennyiünkben ott van egy alvó náci, akkor nehezebb a barbárságán felháborodni. A barbár cselekmények kezdeményezőinek felelősségét is nehezebb így meglátni.
- Hajlamos összefüggéseiből kitépni a gonoszságot. A katona, aki a kődobálóra lő, egyenértékű lesz azzal a katonával, aki a cianidot engedi a gázkamrába.
- A tézis elfordítja figyelmünket a gonoszság más formáitól, talán gyakoribbakról, erőteljesebbekről, amelyek az emberek azon mély hitéből fakadnak, miszerint mások alsóbbrendűek, mert veszélyt jelentenek csoportjukra és társadalmukra, és el kell üldözni őket, bezárni, és kivégezni.
A gonoszság banalitásának tézise nem elég annak a ténynek magyarázatára, hogy emberek elveszik egy másik csoport tulajdonát, becsületét és szabadságát – nem azért, mert parancsot hajtanak végre, hanem mert erkölcsi felsőbbrendűséget és küldetést éreznek. A gonosz politikai rendszerek vezető politikusai nem parancsot teljesítenek, amikor kisebbségi csoport elleni gyűlöletre uszítanak, amikor rasszista törvényeket alkotnak, amikor a hadsereget és a rendőrséget erőszakra buzdítják, és amikor a kisebbségi csoportok jogainak támogatóit árulóként jelölik meg. Amikor a politikusok ezt teszik, akkor azt teszik, amit ők jónak látnak. És innen fakad a kérdés: minek kell történnie a társadalomban ahhoz, hogy emberek nagy csoportja és képviselői etikussá tegyék az erőszakot?
A gondolat folytatását sorozatunk második részében olvashatják.
A témához kapcsolódó korábbi cikkünk:
Eva Illouz professzor – Haarec/Izraelinfo
Láncszem a természet szövedékében. És izraeli is. (A “provokál” néhány szinonímája szükség esetére: abajgat, babrál, bánt, birizgál, bizgerél, bolygat, bosszant, bőszít, cseszeget, csesztet, cukkol, dühít, feszeget, firtat, háborgat, heccel, hergel, húz, idegel, idegesít, incselkedik, ingerel, irritál, kötekedik, macerál, nem hagy békén, nyaggat, nyektet, nyúz, piszkál, piszkálódik, rejcol, szekál, szekíroz, szívózik, szurkál, zaklat, zargat, zavar, zseníroz.)
