Elvitték az ikreimet Auschwitzba. Egy hét, hat láger.
Megy a középiskola végzős évfolyama, 186 izraeli kamasz. Elvileg nem kötelező, drága is, de mindenki megy, a szegényebb családok gyermekei nyáron összepincérkedték az útiköltséget. Remélem jól fogják érezni magukat, hiszen hónapok óta alig várják, hogy követ vigyenek a család odaszakadt ágának. Kimostuk a függetlenség napon erkélyrácsra való családi kék-fehér zászlót, azt is berakták, majd felváltva lobogtatják Lengyelországban, csak egy van belőle.
Keserű szájízzel segítettem csomagolni a tavalyi télikabátjaikat. Hetekig veszekedtek velem, hogy vegyek nekik új kabátot, mindenki kap, ott szeptemberben már nagyon hideg van. Máskor, ha pénztárcám engedi belemegyek az ilyesmibe, – nem venném a szívemre, hogy az enyéim lemaradjanak, hiszen jól emlékszem, mennyit szenvedtem gimiben, hogy már mindenkinek rég volt tépőzáras tornacipője, papírdzsekije, én meg hiába könyörögtem otthon: fölöslegesnek ítéltetett. De most megmakacsoltam magam: vigyék a tavalyit Auschwitzba.
Hányszor elmeséltettem a mamával a papa kabátját. „Júliusban minek neki télikabát?” – kérdezte 44-ben az Újpestről jött ismeretlentől, akit a meleg holmikkal teli bőröndért küldött a munkaszolgálatból, a Chinoinból. Mégis odaadta a perzsagalléros drága kabátot, nem a kopottas hétköznapit, hátha el akarja adni, ha pénzre van szüksége, az többet ér. Soha többé nem jött se üzenet, se levél, az átadott bőrönd, benne a kabát volt az utolsó életjel. Aztán a mama élete végéig gyötrődött, hogy talán el se jutott hozzá, csak így csalták ki tőle a perzsagalléros, szőrmebélésest.
Az ikreimet véletlenül egy buszba tették. Pedig tudhatták volna, hogy külön akarnak utazni, külön osztályban is vannak, együtt állandóan ölik egymást. Még csak ez hiányzik egy ilyen úton. Az vesse rám, és rájuk az első követ, akinél ez másképp van egypetéjű kamasz ikerlányoknál. Mindketten önmaguk akarnak lenni, és a másik hasonlósága mellett ez különösen nehéz. Marad az én az vagyok, aki nagyon más mint ő, aki annyira hasonlít rám. Remélem egyszer túljutnak majd ezen. Végül sikerült elintézni, egyik az egyes, másik a négyes számú buszra került a láger-körutazáson.
Mikor az első ultrahangon kiderült, hogy ikrek, egyik első gondolatom Mengele volt. Aztán rögtön szégyelltem magam, hogy még erről is ez jut az eszembe. Pedig miatta is örültem a dupla boldogságnak, hogy még gyerekként sem azonnal küldenék őket a halálba, ez talán egy újabb esélyt jelenthetett volna akkor. Kíváncsi vagyok a Mengele blokknál megfogják-e egy pillanatra egymás kezét, egymás mellé állnak -e, hátrahagyva külön-buszaikat.
Nagyon fontos, emberformáló ez az utazás, – mondták a szülőknek a kísérő tanárok. Hetek óta készülnek rá, különórákat tartanak nekik a soáról, szakemberek jöttek hozzájuk a Jad Vasemből, régészek meséltek nekik a sobibori ásatásokról, még egy utolsó túlélőt is sikerült szerezni számukra. Mégis nehéz szívvel eresztettem el őket. Mit tudnak megérteni az én nagyszájú szabréim a papáról, a Feri bácsiról, az Imre bácsiról, a Szerén meg a Kató néniről, gyermekkorom halott és (túl) élő szereplőiről? Mit tudhatnak meg a lengyel kövekből, az elhagyott romokból?
Mi az hogy „eltűnt”? Kiskoromban az volt a meggyőződésem, hogy a papa a háború után új életet kezdett, nem egyedül hordozzuk sorsát a testvéremmel. Pedig a mama újra és újra elmondta: „eltűnt, de biztos, hogy nem nősült meg titokban a háború után. Nincs több unoka, csak ti lehettek.” Azért mindig ott motoszkált bennem a kétely, de pár éve a Jad Vasemben pontot tettek az ügyre. Kiderült, hogy 45 áprilisában a tizenhetes tömegsírba temették a Dörnhau nevű lágerben. A felszabadulás után halt meg, így még majdnem-sírja is van. Ahová nem tudok, nem bírok elmenni, ahogy Auschwitzban sem jártam soha.
A lengyel láger-utazás végtelenül profin szervezett. Megy a város összes középiskolája, van whatsup csoport és facebook oldal a szülőknek, fényképeket, videókat posztolnak a gyerekekről, és folyamatosan nyomon kísérhetjük, merre tartanak. Megjárták már Treblinkát, voltak tömeggyilkosság helyszínén erdőben, volt közös sabeszi vacsorájuk, és alig várják, hogy Auschwitzba érjenek.
Újságíró. Az ELTE történelem–szociológia szakán, majd a Tel–Avivi Egyetem film és televíziós tanszékének rendező-producer szakán végzett. 1992 óta él Izraelben, ahonnan 2003 óta tudósítja a magyarországi médiát.
