Megvagyunk

A tűző napról lép be a kellemesen sötét előtérbe. Sötétszőke haját hátrasimítja.

– Szalem¹ – mondja a pult mögött ülő arab férfinek.

– Gúd morning miszter! – feleli azzal a széles mosollyal, ami csak ismerősöknek jár. – Mi tetszik, habibi²? Humusz, baba ghanoush³, chamucim⁴, arab saláta? Finom friss a bárány, ugyan Ramadan van, de ma estére vágtuk magunknak is.

– Akkor bárány lesz.

– Joghurtot, ayrant⁵ mellé?

– Nem, köszönöm.

– Zsidó?

– Zsidó. Baj?

– Nem, csak meglepődtem.

– Meglepődött, hogy Jeruzsálemben vannak zsidók?

– Nem, nem. Hanem olyan régóta ismerem magát, és soha fel sem vetődött. – Nézik egymást.

– Akkor – töri meg a csendet – ad abból a bárányból?

– Hogyne adnék, habibi! – mondja az arab, és indul is, süti a kebabot⁶.

A tetőteraszon ül le, várja, hogy meghozza neki az arab az ételt. Amint enni kezd, a szél hirtelen az ölébe borítja az egészet. A bárány, a saláta, a humusz, a baba ghanoush a földön, a terítőn, a nadrágján. Mindent beterítve. Egy pillanatig csak ül, és nézi a szanaszéjjel szóródott ételt. Az arab tér először magához, szalvétákat vesz elő, és takarítani kezdi sietve.

– Zsidók – szitkozódik –, mindig ezt csinálják.

– Nem én voltam… – mondja bűnbánóan.

– Hanem?

– A szél. Elohim⁷. – Az arab dühösen néz rá.

– Elohim?! Inkább Allah! – javítja ki. Egymásra néznek.

– Elohim, Allah… oto hadavar⁸.

Csend telepedik közéjük. Miközben ő egy szalvétával a nadrágját tisztogatja, az arab a földről szedi össze a maradékot. Hirtelen megszólal a müezzin, az arab kapkodva befejezi a takarítást.

– Nyolcvan sékel lesz – veti oda az arab. Kicsit sokallja, de kifizeti. Jattot is ad.

– Sukran⁹ – teszi hozzá kicsit zavartan. És elindul a tetőről lefele, a nyomában a másik.

– Bevakasa¹⁰ – mondja az arab széles mosollyal, miközben őrült tempóban pakol –, ve lehitraot¹¹! – kiáltja még utána, ahogy látja a sötétszőke fejet eltűnni az utca forgatagában, majd bezárja a kis boltot, és elindul a szomszédos mecsetbe imádkozni.