A közös és a behatárolt izraeliség – IV. rész

Professor emeritus Sammy Smooha írása

Közösség / Jason Taellious, Flickr

Az itt következő írás egy tanulmány negyedik része. Az előzményeket itt olvashatják:
I. rész: Mit jelent a társadalom kohéziója? Kik az izraeliek?
II. rész: Az izraeliek felosztása elkülönült csoportokra
III. rész: Közös izraeliség
A folytatást a következő napokban–hetekben, több részben közöljük. A tanulmány teljes formájában, héber nyelven, a megújuló „Alpaim” című kiadvány 2017 őszi számában fog megjelenni.

A behatárolt izraeliség

A közös izraeliség valamennyi alkotóelemével együtt fontos, de behatárolt, s bővítésének lehetőségei elég korlátozottak. Közvélemény-kutatások egyértelműen mutatják, hogy az izraeli állampolgárság érzése minden társadalmi csoport esetében gyengébb a valláshoz és a nemzetiséghez tartozás érzésénél, kivéve baloldali zsidók kis csoportját. Az akadályok, melyek gátolják az izraeliség bővülését és erősödését: a zsidók különleges karaktere, az ország és intézményeinek jellegében rejlő szerkezeti korlátozások, valamint az izraeli társadalmat alkotó közösségek jellemzőiből fakadó akadályok (mivel a haredik, a vallásos nacionalisták és az arabok nem asszimilálódó kisebbségek).

A zsidóság történelmi kialakulása szerint etnikai, vallási és nemzetiségi összetevők egyedi szőttese.1 Akit zsidó anya szült, az automatikusan a zsidó valláshoz és a zsidó néphez tartozik. A zsidóknak csak egyetlen vallásuk van – a zsidó, aki más vallást vesz fel, megszűnik zsidónak lenni. A zsidó népnek csak egyetlen vallása van (a zsidó). A zsidóknál évszázadokon keresztül nem volt megkülönböztetés a vallás és a nemzetiség között. A nyugati demokráciák fejlődésével megszületett az állam és az egyház szétválasztásának fogalma, és létrejött a polgári, vallásmentes, minden polgárt magába foglaló nemzet fogalma, ahogyan ez az Egyesült Államokban és Franciaországban elfogadott. Ez a fejlődés a nyugati országokban élő zsidókat is érintette, és az ortodox közösségek kivételével nagy részük az általuk lakott nemzetállam részének kezdte tartani magát, vallási és etnikai zsidóságuk megtartása mellett (illetve a zsidó néphez, mint etnikai csoporthoz való tartozásuk mellett). Ezzel szemben szekularizmusa és forradalmisága ellenére a cionizmus már a kezdetektől az etnikai, vallási és nemzetiségi összetartozást tartotta elsődlegesnek a zsidóknál, és nem is igyekezett azt gyengíteni vagy megszüntetni, valójában nem is próbált különbséget tenni vallás és állam között. A zsidó nép történelmi jellegének megőrzése, és a polgárok kényszerű, vallási meghatározás alapján való felosztása megakadályozza az izraeli, polgári nemzetiség létrejöttét, amely alapot adna a mély és átfogó izraeliségnek és az erős kohéziónak.

A legtöbb nyugati országgal szemben Izrael nem liberális demokrácia, amely kizárólag egyéni jogokat garantál és amely az asszimiláció számtalan lehetőségét nyújtja. Az izraeli nem liberális demokrácia a haredik, a vallásos nacionalisták és az arabok részére az egyéni jogok mellé kollektív jogokat ad, melyek lehetővé teszik számukra a különállást és azt, hogy megőrizzék különélésüket és saját identitásukat.

Izraelben három strukturális korlát létezik, amely nem teszi lehetővé, hogy a meglevő eljárási demokrácia egy jó minőségű, lényegi demokráciává fejlődhessen: az arab-izraeli konfliktus, a vallás és az állam kapcsolata és az ország cionista jellege. Az arab-izraeli konfliktus az államot védekező demokráciára kényszeríti, amelyben törvényen alapuló, állandó szükségállapot van, a biztonsági szerveknek pedig teljeskörű hatalmat nyújt. Korlátozzák a szólásszabadságot, a gyülekezési és szervezkedési jogot. Izrael vallási hovatartozásra épülő elkülönítést vezetett be (ez az iszlám országokból ismert Millet-módszer). Az állam által kikényszerített vallási alapú megosztás kihangsúlyozza a vallási és a nemzeti identitást – az állampolgári identitás rovására. Izrael az egyetlen állam a nyugati világban, amely a vallás börtönébe zárja az állampolgárait és megfosztja őket a polgári házasság alapvető jogától.

A cionizmus az állam zsidó jellegét oly módon véglegesíti, hogy ezzel megsérti az ország demokratikus jellegét. Mint a zsidó nép nemzetállama, Izraelben zsidó többség van, héber nyelv, ivrit kultúra, zsidó jelképek és így tovább. Azonban a cionizmus még egy lépéssel tovább megy, és az államra ruházza azt a feladatot, hogy örökre megőrizze Izraelt mint zsidó államot, amely zsidó többséggel rendelkezik. Az állam törvények és politikai döntések segítségével arra törekszik, hogy megváltoztathatatlanná tegye az ország zsidó jellegét és megakadályozzon más lehetőségeket. Nem törvényes és nem elfogadott Izraelben semmiféle olyan politikai szervezet, melynek célja, hogy demokratikus, erőszakmentes eszközökkel megváltoztassa az állam zsidó jellegét.

A cionizmus azt is megakadályozza, hogy Izrael multikulturális állam lehessen, abban az értelemben, hogy a kultúrák egyenlőséget élvezzenek, és a kisebbségi kultúrák ne érezzék magukat hátrányos helyzetben. Az Izraelben uralkodó klasszikus cionizmus mind a múltban, mind máig arra törekszik – és ennek megfelelő politikát folytat –, hogy létrehozza az új zsidó embert, az új héber nyelvet és az új zsidó államot. A multikulturalizmus csak rákényszerült Izraelre, az sohasem volt jövőképének része.2 A multikulturalizmus hiánya abban is megnyilvánul, hogy a három izraeli kultúra nem egyenrangú és nem tisztelik egymást. A hierarchia csúcsán az uralkodó többség ivrit kultúrája áll, alatta a kisebbségi haredik kultúrája és messze a legalján az arab kisebbségi kultúra. A haredi és az ivrit kultúrák közötti viszonyt a kölcsönös el nem fogadás jellemzi. A zsidók nem tisztelik az arab kultúrát. Annak ellenére, hogy a két kisebbségi, az arab és a haredi kultúra az évek során mind politikailag, mind demográfiailag megerősödött, továbbra is az ivrit kultúra képviselői az uralkodóak és ők irányítják az országot. Az ivrit kultúra képviselői elvesztették a hegemóniájukat, mert az arabok és a haredik a vallási nacionalisták támogatásával már kihívást jelentenek számukra. Ennek ellenére máig erősen domináns helyzetben vannak, ami csak nagyon kis mértékben tér el a hegemóniától.

A szerző a Haifai Egyetemen a szociológia és antropológia szak professzora.
Fordította: Politzer Maymon Krisztina
We would like to express our special appreciation and thanks to Professor Sammy Smooha for his permission to translate and publish this article.

A következő rész tartalmából:

A közvélemény álláspontja arról, milyen lépésekkel lehetséges az izraeli-arab viszonyon javítani

Mielőtt annak a megvitatására térnénk rá, mit lehet, és mit nem lehet tenni a közös izraeliség megerősítésére, közzétesszük annak a kutatási felmérésnek az eredményeit, amelyben azokat a lépéseket vizsgálták, melyekkel az arab kisebbség és a zsidó többség, valamint az állam egymáshoz közelíthető.

  1. אליעזר דון-יחיא וברוך זיסר, “דמוקרטיה כנגד לאומיות: ישראל כ’מקרה חריג'”, תרבות דמוקרטית 1 ,1999 ,עמ’ 9-22.
  2. ברוך קימרלינג, “הישראלים החדשים: ריבוי תרבויות ללא רב-תרבותיות”, אלפיים 16 ,1998 ,עמ’ 264-308