Az itt következő írás egy tanulmány második része, az előzményeket itt olvashatják:
I. rész: Mit jelent a társadalom kohéziója? Kik az izraeliek?
A folytatást a következő napokban–hetekben több részben közöljük. A tanulmány teljes formájában, héber nyelven, a megújuló „Alpaim” című kiadvány 2017 őszi számában fog megjelenni.
Az izraeliek felosztása elkülönült csoportokra
Az izraeliek népesség szerinti felosztása többféleképpen lehetséges. A legszűkebb módszer a kultúra szerinti felosztás. Hány fő, egyedi, önmagában álló, legitimitást nyert, stabil, nemzedékről nemzedékre öröklődő kultúra létezik Izraelben? Izraelnek mindössze három kultúrája van: a többségi csoport ivrit kultúrája, a haredi kisebbség haredi kultúrája és az arab kisebbség arab kultúrája. Mindhárom kultúra izraeli kultúra.
A jisuv idején fejlődött ki az ivrit (izraeli héber) kultúra, és uralkodóvá vált. Az ország megalapítását követő első évtizedben az ivrit kultúra eluralkodott a tömeges alija során Izraelbe érkezők kultúráján, és azt megsemmisítette. A haredik és az arabok nem voltak a szervezett jisuv tagjai, ők az államalapítás révén okkupálódtak az izraeli társadalomba. Különböző okokból az állam, a munkapárti mozgalom vezetésével, a haredik és az arabok kultúrájával szemben nem alkalmazta az uralkodás és rombolás politikáját, mint ahogy azt az új bevándorlókkal tette. Az „olvasztókemence”-ként emlegetett kényszer-asszimiláció helyett ezeket a kisebbségeket különállóként ismerték el, és megkapták az egyéni kultúrájuk és identitásuk megőrzéséhez szükséges eszközöket.
A szegregáció ellenére a haredi és az arab társadalom is átesett az izraelizáció folyamatán. Felvették az ivrit kultúrát, mint szubkultúrát, elsődleges kultúrájukon túl. Ennek eredményeként a haredi és az arab más izraeliekkel való találkozásakor, és az állami intézményrendszer használatakor másodlagos ivrit kultúráját használja, de saját közösségeikben megőrzik eredeti kultúrájukat, amely maga is bizonyos változásokon megy keresztül az ivrit kultúrával való érintkezés során.
A létező legrészletesebb felosztás szerint hét csoport létezik: világi askenázi, haredi, vallásos nacionalista, mizrahi, orosz anyanyelvű, etióp és az ország arab állampolgárai. Az askenázi világi zsidók csoportja az országalapító, máig domináns csoport, annak ellenére, hogy hegemóniáját mára már elvesztette. A haredik, a nemzeti vallásosok és az arabok a mélyen elkülönült csoportok mindhárom kritériumának megfelelnek (éles ideológiai ellenkezés a főáramlattal, közösségi összetartás és erő). Ezek kihívást jelentenek az alapító csoporttal szemben.
Ezzel szemben a mizrahiak, az orosz anyanyelvűek és az etiópok csoportja nem felel meg az említett feltételeknek. A mizrahiak mint csoport nem ellenkeznek a rendszerrel. Integrációjuk folyamata során cionisták lettek, és elfogadták a galut összeolvasztásának ötletét. Arab-zsidó kultúrájuk megsemmisült, és mizrahi szubkultúrájukat megőrizve adaptálták mellé az ivrit főkultúrát. A mizrahiaknak nincsen különálló intézményrendszerük, és mint mizrahiak nem rendelkeznek erővel sem. A mizrahiak tiltakozásának célja az osztályegyenlőség (nagy részük máig a középosztály alatti rétegekhez tartozik) és a nemzeti kulturális életben való érdemi részvétel kiharcolása, nem pedig egy külön közösség létrehozása. A Sasz kivétel, de elsősorban és leginkább haredi mozgalomként funkcionál, és csak bizonyos mértékben szefárd-mizrahi mozgalomként, mint az alsóbb osztályok védelmezője.
A volt szovjet tagállamokból és az Etiópiából bevándorlók még átmeneti időszakban vannak. Az orosz anyanyelvűeknek nem érdeke az orosz nyelv és kultúra elsődleges, különálló nyelvként és kultúraként való megőrzése, csak mint egy további nyelv és másodlagos kultúra az általuk felvett ivrit nyelv és kultúra mellé. Az etiópoknál nincs meg az orosz bevándorlók kulturális felsőbbrendűségi érzése, és erős tendenciát mutatnak az asszimilációra.
Az elnöki beszédben említett négy törzs megfelel a mélyen elkülönült csoportokat jellemző három feltételnek. A világiak referenciapontnak számítanak az izraeli társadalomban és a nemzetközi közösség szemében. Ez a csoport lélekszámban is a legnagyobb. Ők a veteránok, akik leszármazottaikkal együtt megalapították a jisuvot és az államot. Túlnyomó többségük világi askenázi, középosztálybeli, vagy annál magasabb pozícióban, és liberális, demokrata világnézettel. Legnagyobb részük centrista és baloldali világnézetű, de egy növekvő kisebbségük már jobboldali értékeket vall. Ők a gazdasági, a kulturális, az akadémiai és a jogi elit képviselői. Elképzelésük egy nyugati típusú, zsidó és demokratikus Izrael, amely biztosítja az ezen jellemzők közötti egyensúlyt.
Ha a világiak a domináns csoport, a vallásos nacionalisták egy mélyen elkülönült, élesen elváló csoport. Nagy részük a megváltás kezdeteként szentnek tekinti az államot, a telepek révén történő területfoglalást pedig a messiási megváltás felé vezető út nagy lépésének tartják. Mindaddig hajlandóak elfogadni a demokráciát, amíg az nem sérti az állam zsidó jellegét és Nagy-Izrael teljességét. Ortodox életmód szerint, saját külön közösségeikben élnek, saját oktatási rendszerrel rendelkeznek, saját egyetemmel, saját civil társadalommal, saját párttal és így tovább. Erejük erős ideológiából és szervezettségből adódik. Szervezeti infrastruktúrájuk magában foglalja a Jesa Tanácsot, az Amana telepesmozgalmat, a haBait haJehudi pártot, a Makor Rison újságot és több tucat civil szervezetet. A politikai változásokra és a költségvetési juttatásokra kifejtett erős befolyásuk nem csak a kormánykoalícióban való részvételükkel magyarázható, hanem embereiknek a kormánybürokrácia politikájának irányítóival meglévő kapcsolataival is. Csoportjuk vezetői célul tűzték ki, hogy a szívekbe férkőzzenek, Izraelhez csatolják Júdeát és Szamáriát, felváltsák az elit réteget, nemzeti és állami vezetéssé váljanak, és egy napon átvegyék a hatalmat, azonban ezek a célok ma még távol vannak a megvalósulástól.
A haredik mélyen elkülönült csoport, akik elutasítják az izraeli állam és kultúra alapértékeit: a modernitást, a cionizmust és az integrációt. Különálló kulturális közösséget alkotnak és gettóba zárkóznak. Nem teljesítik az izraeli állampolgárság alapvető követelményeit: kötelező alapszintű tárgyak oktatását, katonai vagy polgári szolgálatot és a férfiak munkavállalását. Mindent megtesznek azért, hogy az értékeikkel ellentétes jelenségek ne öntsék el a közszférát: a szombat megsértése, nem erényesen öltözött nők, kovászos (hamec) ételek Pészach ünnepén, és régészeti ásatások, melyek során feltárhatnak zsidónak vélt csontmaradványokat is. A csoport erejének forrása megegyezik a vallásos nacionalista csoportéval.
Nem kétséges, hogy Izrael palesztin állampolgárai az izraeli társadalom legmélyebben különálló csoportja. A fővonaltól kétszeresen is eltérnek: tagadják a cionizmust és aktívan szimpatizálnak az ellenséggel (a palesztin néppel). Mindez kétségbe vonja az állam iránti hűségüket. Vallásukban, nemzetiségükben, nyelvükben, kultúrájukban és életmódjukban is különböznek a zsidóktól. Elkülönült településeken, illetve zsidó városok külön kerületeiben élnek. Saját oktatási rendszerük, nemzeti pártjaik, arab nyelvű médiájuk, különálló polgári társadalmuk és különálló intézményeik vannak. Az izraeli arabok nem egy elenyésző arányú, gyenge és marginális kisebbség, hanem nagy létszámú kisebbség, amely folyamatosan erősödik. Állandó küzdelmet folytatnak az egyenlőség és a béke eléréséért, és ehhez minden eszközt felhasználnak, melyeket a demokratikus rendszer rendelkezésükre bocsát.
Vajon a politikai ellentétek a mai Izraelben mély megosztáshoz vezetnek a jobboldal, a közép- és a baloldal között? A válasz erre nemleges, komoly fenntartásokkal. Való igaz, hogy nincs intézményes elkülönítés a jobboldal és a bal-közép támogatói között, ahogyan ez a jisuv időszakában volt. Mára egy közösségben és városrészben élnek, a gyermekeik egyazon oktatási rendszerben tanulnak, ugyanazokhoz a társadalmi szervezetekhez tartoznak, ugyanazt a médiát fogyasztják, egy helyen szórakoznak és egymás között házasodnak. Másrészről azonban mindkét politikai tömb nagyon nagy erővel rendelkezik. Mindkét tömbnek egyértelmű társadalmi bázisa van, amely nem kis különbségeket termel ki: a jobboldal támogatói elsősorban a hagyományőrzők, a vallásosok és a haredik, az alsóbb rétegek tagjai, a nem vezető pozícióban lévő etnikumok, a perifériákon élők és a revizionisták leszármazottai, akik az 1977-es kormányváltásig az ellenzékbe szorultak; míg a közép- és baloldal támogatói elsősorban a világiak, a gazdaságilag kiegyensúlyozott helyzetben lévők, askenázi veteránok, a központban élők, a munkapárti mozgalom leszármazottai, akik közül sokan a baloldali nézetektől a centrum felé tolódtak, illetve az arabok.
Azonban a politikai megosztottság pártálláshoz és ideológiához kötött. A pártok két blokk között oszlanak meg: a Likud vezette jobboldalhoz tartozik az Iszrael Beiteinu, a haBait haJehudi, a Sasz és a Jahadut haTora; a haAvoda vezette balközép része a Merec, a haTnua, és a Jes Atid, miközben a Kulanu egy jobbközép párt, melynek helye folyékony. E blokkok között komoly nézeteltérések vannak, de ez nem eredményezi a társadalmi rendszer, illetve az államhatárok megkérdőjelezését. A jobboldal, a közép- és a baloldal egyetértenek abban, hogy Izraelnek zsidó és demokratikus államnak kell lennie, de mélyen megosztottak egymás között abban, hogy mi a zsidó, mi a demokratikus és mi a helyes egyensúlyt a kettő között. A jobboldal inkább vallásos zsidó államot szeretne, eljárási demokráciát, a zsidóság elsőbbségét a demokráciával szemben; míg a bal-közép egy világi zsidó államot akar, érdemi demokráciával, amelyben egyensúly van a demokratikus és zsidó értékek között. A jobboldal az ország megosztásához ambivalensen viszonyul, fontosnak tartja a Zöld vonalon túl is fenntartani a hatalmat, és nem igazán hajlandó engedményeket tenni, illetve kockázatot vállalni a palesztinokkal való rendezés és béke elérése érdekében; míg a bal-közép jobban elfogadja az ország felosztását, a megszállás befejezésére törekszik, és hajlandó kompromisszumra vagy veszélyvállalásra egy palesztinokkal kötendő állandó megállapodás érdekében. Ezek a jelentős különbségek mindkét blokkot más politikai kultúrához és eltérő társadalmi vitához vezetik: több partikularizmus, kevesebb demokrácia és emberi jogok a jobboldalon; több univerzalizmus, demokrácia és emberi jogok a közép- és baloldalon. A két tábor közötti ellentétek gyakran fellángolnak és néha, főleg jobboldali tényezők a delegitimalizálás és az uszítás fegyverét is felhasználják.
A szerző a Haifai Egyetemen a szociológia és antropológia szak professzora.
Fordította: Politzer Maymon Krisztina
We would like to express our special appreciation and thanks to Professor Sammy Smooha for his permission to translate and publish this article.
A következő rész tartalmából:
Közös izraeliség
A mélyen elkülönülő csoportokat elválasztó tényezőkön túl nem kevés közös dolog létezik közöttük. A közös izraeliség a következő központi alapelemeket tartalmazza: kulturális–vallási pluralizmus, demokrácia, jóléti állam, jellegzetes gondolkodási és viselkedési módok, az ország felosztásának elképzelése, az ország zsidó jellege és a héber nyelv.
Ügyvéd, az Izraelinfo állandó szerzője. Az ELTE ÁJTK-n és a CEU alkotmányjogi karán végzett. 1995 óta él Izraelben. Jogászként dolgozik egy magáncégnél, mediátor (bírósági közvetítő). Izrael központjában él férjével és négy gyermekükkel. Hobbija az állampolgári ismeretek és az izraelinfo.com magazin, aminek főszerkesztő-helyettese.
