A Cionista tábor nagyasszonyai és az üvegplafon

Cipi Livni szülei az Ecelben harcoltak, édesapja a Likud képviselője volt, ő maga jobboldali revizionista nevelést kapott, s sikeres ügyvédként szintén a Likudban, Ariel Saron védnökségével kezdte gyorsan felívelő politikuskarrierjét. De később Saronnal a Kadimába lépett, majd Tnua (Mozgalom) pártját már centristának, és nem jobboldalinak hirdetve kötött választási szövetséget a Munkapárttal, és lett a Cionista Tábor második embere. Látszólag jobbról balra haladt az évekkel, de sokak szerint ő az a politikus, aki elvi alapon egy centit sem mozdult: éppen azokat az eszméket képviseli, mint évtizedekkel ezelőtt, csakhogy közben az izraeli társadalom és a pártok jobbra lendültek, noha ő egy helyben állt. Livni ha indulna a Munkapárt vezetéséért, akkor tapasztalata, karizmája alapján a legesélyesebb versenyző is lehetne, de hivatalosan még mindig a Tnua élén áll, s így csak saját mozgalmát felszámolva, a Munkapártba átlépve pályázhatna. Ráadásul könnyen veszthetne is az ős-szociáldemokraták bizalmatlansága okán. S kinek van kedve másodhegedűs szerepre, ha egyszer vígan dudálhat a saját csárdájában?

A Livni után rangidős Seli Jahimovics már állt a Munkapárt élén, és nem kér belőle újra. A neves újságíróból lett politikus vezetésével a párt nem ívelt felfelé, s maga is alulmaradt a következő megmérettetésen Jichák Hercoggal szemben, ami rásütötte a lúzer bélyeget. Ami szókimondó, sőt keményen odamondogató médiamunkásként előny volt, az a háttéralkukban gazdag politika világában hátrány is lehet, nem erős oldala a simulékonyság és a kompromisszumkészség. Nőként, és a szociális ügyek élharcosaként eleve hátránnyal indult a volt tábornokok, és magukat biztonsági szakembernek eladó férfiak világában. Ezért menekülőútvonalat választott, hamarosan a szakszervezet, a Hisztadrut vezetéséért száll csatába, egyelőre nem világos mekkora eséllyel. Livnivel szemben egyszerű családból származik, szülei lengyel holokauszt túlélők voltak, otthonról nem hozott hasznos kapcsolatokat: mindent csakis magának köszönhet.

Meráv Michaeli számunkra különösen fontos, és esélyes versenyző lehetne, hiszen anyai nagyapja, Kasztner Rezső már képviselő volt a Munkapártban, az izraeli kneszetben, meggyilkolása előtt az ötvenes években. A mindig fekete ruhában járó Meráv élenjáró feminista harcos, aki bevezette a futótűzként terjedő szokást, hogy a névmásokat és az igéket már nem csak hímnemű alakban használják a közbeszédet tartók, hanem egyenrangúként, külön megszólítják a nőket is a női igealakok és személyes névmások segítségével. Michaeli is újságíróként indult, mint Jahimovics, többek közt a Galgalac, a katonai rádió zenés változatának egyik alapítója és névadója volt már huszonévesen, majd számos önálló rádió és tévéműsora volt. A Munkapárt frakcióvezetőjeként jó eséllyel indulhatna az elnökségért, mégsem teszi. Hogy miért nem? Csak találgatni tudunk: talán nem gondolja, hogy nyerhet, vagy más feladatra vágyik?

A hatalmas vörös hajkoronát lobogtató Sztáv Safír a Cionosta Tábor üstökösként felívelő politikusa, a kneszet legfiatalabb női képviselője. A 2011-es diáktüntetések idején tűnt fel az éles nyelvű, és kiválóan érvelő, s baloldali értékek mentén politizáló lány. Nagyra hivatott és rendkívül népszerű, a baloldal komoly reménysége: a párt 2015-ös előválasztásán a második helyet szerezte meg. A kneszetben elsősorban a telepesek javára folyó pénzátcsoportosítások ellen, a büdzsé átláthatóságáért  ̶f̶o̶l̶y̶t̶a̶t̶ ̶s̶z̶é̶l̶m̶a̶l̶o̶m̶h̶a̶r̶c̶o̶t̶ ̶küzd, hogy a költségvetési pénzek ne a telepesek terjeszkedését, hanem a nehéz szociális helyzetben élők javát szolgálják. Sztáv sem indul a párt elnökségéért. Talán 32 évesen még fiatalnak érzi magát, vagy más tervei vannak a következő évekre?

Fleischer Ferenc

Kész főnyeremény: mindenevő főszerkesztőhelyettes, ír, olvas, beszél. Alapvetően naív ember, aki hisz benne, hogy írásaival szebbé, jobbá teheti Izraelt…