Zsidó farsang, vagy több annál?

Jeruzsálem már Józsué idején is fallal körülvett város volt, ezért itt Susán Purim van, azaz egy nappal később, Ádár hó 14. helyett 15-én tartjuk a purimot - fotó: Bódi Géza

A purimi történetet elbeszélő Eszter könyvében nem szerepel Isten neve; még csak hivatkozás sem történik rá. Annak idején nagy vita előzte meg, hogy bekerüljön-e egyáltalán a zsidó kánonba. Nem világos a mű keletkezési ideje, és a történet főszereplőiről is nagyon keveset tudunk. Egy zsidó lány a perzsa király felesége lesz, így sikerül megmentenie rokonát és egész népét a halálos ellenség kezéből. A zsidók megmenekülnek, a gonosz pedig elnyeri méltó büntetését. Nagyjából ennyi a sztori.

A történet abban a korban íródott, amikor Izrael népére egy új szót kezdtek használni: zsidók. A Tórában még nem szerepel ez a szó. Az egyiptomi kivonulás után is még évszázadokig csak hébereknek vagy Izrael fiainak, Izrael népének hívják Jákob utódait. Eszter könyvében már zsidónak neveznek mindenkit, aki ahhoz a törzsszövetséghez tartozik, amelynek lényegi alapját a Smá Jiszrael zseniális tömörséggel fejezi ki: „Halljad Izrael, az Örökkévaló a mi Istenünk, az Örökkévaló egy.” Ez a hitvallás magába foglalja mindannak lényegét, ami visszatarthat egy zsidót attól, hogy az Örökkévalón kívül bárki vagy bármi előtt is leboruljon.

Van ennek a történetnek egy fontos mozzanata, ami számomra a zsidóság egyik lényegi vonását fejezi ki. E mozzanatnál kezdődik a bonyodalom: Hámán főminisztert irritálja, hogy a kapuban álló Mordechai nem hajlandó leborulni előtte. Törvénybe foglaltatja tehát, hogy mindenkinek kötelező leborulnia, aki mellett elhalad. A zsidó Mordechai azonban továbbra sem hajlandó térdre borulni. Ez Hámánból gyilkos indulatot vált ki, és elhatározza, hogy megöleti Mordechait és kiirtja az összes zsidót.

A purimi történetet elmesélő Megilat Eszter a 13-14. századi Marokkóból. Quai Branly Múzeum, Párizs – fotó: Deror Avi / Wikipédia

Mordechai hajlíthatatlansága az a mozzanat, ahol én a purimi történetben is az ősatyák hitének egy lényegi vonását vélem felfedezni. Azt a közös vonást, ami mindig jellemezte a zsidóság legjavát. Ami a vallásos, a kommunista, a kapitalista, az atomfizikus vagy cipész zsidóban egyaránt kifejeződhetett valahogy. Számomra ugyanis a zsidóság lényegének ha nem is megkülönböztető jegye, de az egyik legáltalánosabb vonása a hajthatatlan hit egy legfőbb, mindent átható, örök törvényben. Az egyetlen valóságban és annak örök igazságában, amelynek végtelen sok arca van ugyan, de ezek mind ugyanannak az egyetlen valóságnak a kifejeződései. Ahogy bölcseink fogalmazták képletesen: „A Tórának hetven arca van”. Annak a valóságnak, melynek mindannyian részei vagyunk, de amelynek parányi részleteit ismerjük csupán.

Ez a hit az alapja azon generációkon átívelő, idealista törekvéseknek, amelyek a valóság egy mindig teljesebb, átfogóbb megértésére törekednek. S ebből következik társadalmi környezetünk ésszerűbbé, igazságosabbá, jobbá tételének vágya is. Akkor is, ha ennek ára van.