Semmi sem a régi

Grafika: Fenyves Gabriella

Déli 12 lehetett, amikor a tikkasztó, levegőtlen hőségben a nő belépett a Tel-Aviv határában fekvő temető kapuján. Nem volt rajta semmi rendkívüli, világos nyári ruhát viselt, hosszú, barna haja lazán összefogva egy lófarokban vidáman lengedezett utána. A portás észre sem vette, ahogy bement, csak a sírköves figyelt fel rá. Igazából nem is a nőre, hanem arra, hogy valami finom rezgés járta át a temetőt. Nem olyan, amit biztosan érez az ember, de ahogy éppen egy nevet vésett a kőre, megcsúszott a véső tőle, és ő elvágta vele az ujját. Egy vércsepp a hófehér kőre hullott. A finom remegés pedig újra átjárta a temetőt. Körbenézett. A kis nőt csak most vette észre. Ment az épület felé, ő pedig bámulta a lengedező lófarkat. Elbambult, és csak egy újabb remegés térítette magához. Most hosszabb volt, és már közel nem olyan enyhe, mint az előzőek. Néhány fedőlap is elmozdult. A fele sem tréfa ennek, gondolta, és összeszedte a holmiját, a kis traktorra rakta a szerszámokat, és elindult a nő után a főépület felé. A remegés egyre hosszabban és hosszabban tartott, és egyre erősödött, ő pedig egyre jobban nyomta a gázt, hogy minél hamarabb az irodába érjen. Egy sírnál egy kilógó kezet is felfedezni vélt, de azzal nyugtatta magát, hogy ez lehetetlen. Amikor az irodához ért, látta meg a nőt megint. A főépületben állt, az első emeleti sírok között. Elindult felé. Ahogy közeledett, úgy vette észre, hogy a nő lófarka a teljes szélcsendben is lobog. Fura, gondolta, de azért úgy érezte, mégis jobb, ha megkérdezi, segíthet-e valamit. A remegés most már egészen konkréttá vált, és morgó zaj kísérte. Az egész épület megingott, és a benne lévő sírok sorra megnyíltak. Elindult fel a lépcsőn, hogy figyelmeztesse a nőt, veszélyes itt lenni a földrengés miatt, de a lépcsőfordulóból meglátta a lábát. Illetve pont hogy nem látta. A hosszú nyári ruha széle lebegett csak magában, pár centivel a padlózat felett, de lábak nem látszottak. Megijedt. Újra megnézte, most már alaposabban – a nő tényleg lebegett, és valami kellemes, meleg fényt is árasztott. A remegés és a zaj váratlanul megszűnt, és a hirtelen jött csendben hangos szóváltásra lett figyelmes. Lélegzetvisszafojtva állt a lépcsőfordulóban, megpróbált észrevétlenül kukucskálni. Egy pajeszos rabbi ült foszladozó halotti lepelben egy sír szélén és dühödten morgott.

– Még hogy egy nő! Micsoda őrület! Egy nőt küldeni! Micsoda tiszteletlenség! Én nem vagyok hajlandó feltámadni egy nőnek!

Többen szintén halotti lepelben álldogáltak a sírok mellett, bólogattak, és élesen bírálták a rendszert. Próbált láthatatlan maradni, amikor valaki megkopogtatta a hátát.

– Elnézést uram, nem tudja, hol lehet reklamálni? Ez itt minden, csak nem örök nyugalom!  Megfordult. Egy kissé kialvatlan figura állt mögötte, szintén halotti lepelbe csavarva. – Ki sem tudtam pihenni a halálomat meg a vele járó kálváriát! – kicsit zavartan, hitetlenkedve bámulta a férfit.

– Ért héberül, vagy oroszul mondjam? – kérdezte a férfi.

– Értek héberül – felelte halkan. – A földszinten kimegy és jobbra az első épület. Első ajtó az ügyintézés.

A férfi bólintott, és elindult a lépcsőn lefelé, ő meg csak állt kővé dermedve. Az elégedetlenkedők egyre hangosabban bírálták a nőt.

– Minek jött ide? Hogy képzeli ezt? Nő létére, szégyenszemre? Keressen inkább egy férjet magának, az majd helyrerakja! – a nő váratlanul abbahagyta a lebegést, kialudt a fény, ami körbevette. A zajongó tömeg egy pillanatra elhallgatott. Szomorúan állt a világos kis nyári ruhában, végül csendesen megszólalt.

– Szóltak, hogy nőként nehéz lesz, de maguk rosszabbak, mint a jeruzsálemiek voltak kétezer éve…

Szomorú léptekkel indult el a lépcsőn lefelé. A lófarka is szomorú volt. Nem lengedezett tovább. Lassan mindenki elindult vissza a helyére.

– Micsoda rémálom! – mondta fejcsóválva a pajeszos rabbi, miközben magára húzta a sírfedelet.