Grafika: Fenyves Gabriella

Zsidó költőnők

Esther Raab (1894–1981)

Esther Raab sok prózai mű és rengeteg vers írója, Izrael első “szabre” költője. A szó, melyet a 30-as évektől kezdve kezdtek el használni ebben az értelemben, eredetileg egy tüskés, kaktuszszerű növényt takar, mely jellegében jól kifejezi az egykori Palesztinában született zsidók megpróbáltatásokkal teli életét. Raab esetében a kifejezés nem csupán születése helyére utal, de arra is, hogy költészetében páratlan odaadással és szépséggel ír szülőföldjéről.

Esther Raab az akkor az Ottomán Szíriához tartozó Palesztina Petah Tikva nevű falujában született. Tizenöt éves korában apja – mert morális kifogásai voltak a helyi koedukált iskola ellen – megszüntette további iskoláztatást, ami Esthernek soha el nem feledett fájdalmat okozott.

1921-ben kairói unokatestvéréhez ment feleségül, és a városba költözött. Első verseit is itt jelentette meg a húszas években. Férje váratlanul meghalt 1930-ban. Esther Raab neki dedikálta első válogatáskötetét.

Néhány év múlva visszaköltözött Palesztinába, ami akkorra már angol fennhatóság alá került. Tel-Avivban élt 1945-ig, majd  visszaköltözött Petah Tikvára. Miután Tel-Avivban oktatásügyi tanulmányokat folytatott, szülőfalujába visszatérve a tanításban, illetve a mezőgazdaságban hasznosította tudását.

Évtizedeken át publikálta versesköteteit, melyeknek megjelenése között nemegyszer sok év telt el, elsősorban anyagi okokra visszavezethetően.

Raab egyik fontos jellemzője, hogy munkásságával – korát megelőzően – törte át a nemével kapcsolatos tabukat. Számára nem létezett “nőies nő”, “férfias nő”, vagy különösen nem a “nem teljes nő”, mely fallosz hiányában kevesebbnek érzi magát a másik nem képviselőinél.

 

A szederbokor alatt

Fekszem a szederbokor alatt,
könnyű szívvel, buján,
tüskéit uszítottam rád egyszer,
kacagva,
fény hasítja szét a tájat,
s szoknyám minden hajtása
azt suttogja:
„fehéren s remegve
lépsz
halálod útjára.”
Feltűnsz –
én csillogó karddal hadonászok
megkönnyebbülve ragyogok –
s a déli nap hevében
földet vakító fényében
kimondom mit
mondani akarsz.

˜˜˜

Asszonydal

Áldott legyen ki nővé tett –
hogy sár lehetek, Ádám,
s a gyenge borda;
Áldott ki bennem kört körre teremtett –
bolygók pályáit
gyümölcsök szféráit –
ki élő húst adott nekem
mi virágzik,
ki olyanná tett, mint a földek fája
mely gyümölcsöt terem;
Ha felhőd felszakad,
selyemrétegei szétcsúsznak,
bevonják combomat s arcomat;
és én felnövök
és lány akarok lenni,
és keserűen zokogok,
és nevetek és hangosan énekelek,
törékenyebben a törékenynél –
a legkisebb tücsök, én,
kerubjaid égi karában –
kisebb a legkisebbnél –
Lábadnál játszódom –
Teremtőm!

˜˜˜

Szóval így szeretsz majd

Szóval így szeretsz majd
s nap nap után szaggatod szíved –
mert sosem leszek
a szerelmed;
mert csak a kesergés magaslatain
tudunk megnyugodni
s nem szállunk soha le
szobák szófáinak mélységébe;
mert várlak most is az eukaliptusz fák melegébe’ –
tébolyult szerelemmel.

˜˜˜

Egy másik táj képe

Én és a férfi – csak
mi ketten – és a tökéletesen üres mindenség
csak én és ő
és nincs formánk –
csak egy kékes rebbenés –
és az őrjöngve táncoló lelkek
összeolvadása egy izzó pillanatban
ahogy egymásba merevednek
a két jól látható test
áttetsző ruhatakarásban,
egymás karjába taszítva –
a karokba – melyek betűk,
a fény betűi
egymásra írva –
mosolyogva
egy túlvilági mosollyal
a látóhatár
a szivárvány összes színével sikolt –
de senki nem közeledik
csak az égi tűzben
lobogó távoli szem zafír ragyogása.

˜˜˜

Filmrendező, producer, író, fordító

CV