Arad város buszpályaudvarának rendkívüli története

Arad régi buszpályaudvara

Minden épületnek, melyet emberkéz emelt, megvan a maga szellemisége, titkai, érzései, fennköltsége, költsége, vagy “lennköltsége”. Utóbbi alatt a ronda épületekre célzok, meg a szomorú célú épületekre és az ehhez kötődőkre – pl. börtönök –, ilyenek is akadnak.

Léteznek csodálatos épületek, melyekben test és lélek elgyönyörködik, és elidőzne bennük bármeddig, mondjuk egészen addig, amíg világ a világ.

Jelen esetben buszpályaudvarok épületeiről szeretnék szólni, melyek igen fontosak az életünkben, mégis, méltánytalanul alig ejtünk szót róluk.

Hogy vannak olyan buszpályaudvarok a világon, melyek nem tartalmaznak épületet? Na és?!

Arad városának buszpályaudvarairól fogok írni.

A többesszám rejtélyére mindjárt fény derül.

Körülbelül öt évvel ezelőtt érkeztem a városba, autóbuszon. Ahogy illik. Hogy miért érkeztem ide egy nagy, fekete és nehéz táskával, az szinte hitchcock-i történet, egyszer majd el fogom mesélni, most másról szólok.

Amikor leszálltam a buszról, rögtön megpillantottam az ismerősömet, aki attól a perctől fogva lett az ismerősöm. Ez a dolog mintha ellentmondást tartalmazna.

Arról van szó, hogy egészen odáig csupán telefonon beszéltünk egymással. Új (régi) ismerősöm szeretettel üdvözölt, majd azon melegében belefogott, hogy kiképezzen helyi ügyekből, és így szólt:

– Az ott a központi buszpályaudvar (hatachana hamerkazit), jól nézd meg, hogy odatalálj egyedül, ha bármikor szükséged lesz rá.

Néztem a mondott irányba, meresztettem a szemem, végül megkérdeztem:

– Hol?
– Ott! – mutatott megint arrafelé, amerre semmi nem volt, csak az utca folytatása, amin álltunk.

Na mindegy – gondoltam –, majd meg fogom találni, amikor szükségem lesz rá, mert amire szükségünk van, azt megtaláljuk – mondta a bennem lakó bölcs.

Eljött az idő, utaznom kellett valahova, elmentem odáig, ahova azelőtt pár nappal érkeztem, és megkérdeztem egy honfitársamat, hogy hol van a buszpályaudvar.

– Ott – felelte, és ugyanoda mutatott, ahol még mindig nem volt semmi, illetve két viharvert pad, és fölöttük egy-egy lyukacsos tető, szintúgy lyukacsos oldalfalakkal. Mindegyik “libazöld” színű. Később már én is méltatlankodtam, ha valaki kétségbe vonta, hogy két zöld pad, és fölöttük két lyukacsos tető, igenis központi buszpályaudvar. Mégpedig az, a javából.

Telt múlt az idő, megszoktam a várost, mi több, megszerettem, nemcsak a bennem lakó bölcs miatt, a szívem is részt vett benne.

Arad szeretni való város, buszpályaudvar nélkül is az. De most jön a csattanó!

Pár éve olyan gyönyörű buszpályaudvar épült föl, hogy csak elmenni előtte is kivételes élvezet.

A napra lehet nézni, de… Csupa márvány, csupa üveg, csupa csillogás. Mosolygó biztonsági őrök, tiszta illemhely (fontos!), kicsi, kedves kávézó, melyben a kiszolgáló hölgy pont olyan kávét ad, amilyet kérsz, elegáns elektromos kijelzőkön látjuk a buszok indulási idejét, nincs tömeg, senki sem siet, jönnek-mennek a buszok pontosan, halkan. Az aradi hipermodern buszpályaudvarnak lelke van, s hozzá még saját neve: ”Terminál” – hirdeti a felirat a dicső homlokzaton.

Szeretek jóval a buszom indulása előtt odaérni, üldögélni a „terminálban”, egy kávé kortyolgatása közben szemlélni a köröttem zajló életet, mert minden épületnek, melyet emberkéz emelt, van szellemisége, érzései, fennköltsége, és minden városnak előbb-utóbb megadatik, hogy „igazi” buszpályaudvara legyen.