A budapesti asszimilált családba született egyszeri olá hadasának egyik első felismerhető kapcsolódási pontja és zsidóság élménye a sólethez kötődik.

Napok óta sóletre vágyom. A kis Tel-Aviv-i albérlet mini konyhájában nem visz rá a lélek, hogy nekiálljak főzni, így aztán alig várom a csütörtököt, amikor a Dizengoff center hétvégi Food market-jén végre lehet kapni sóletet. Bevallom, csurgó nyállal nézem az óriási fazekakban gőzölgő ételt. Egyáltalán nem olyan, mint a nagymamáé volt, nem is olyan, mint amit anyukám főz Pesten, de mégis tökéletes. Sőt! Vegetáriánus SÓLET. Igen, így csupa nagybetűvel. Veszek egy dobozzal, és ahogy az értékes zsákmányt szállítom a buszon, bele-beleszagolok a szatyorba. Hazaérek, azonnal meg kell kóstolni. Az első falatokkal hirtelen visszarepülök az időben. Én, a budapesti asszimilált családba született egyszeri olá hadasa1, akinek egyik első felismerhető kapcsolódási pontja és zsidóság élménye ehhez az ételhez, a sólethez kötődik.

***

Valamikor a nyolcvanas évek második felének Budapestjén járhatunk, már tudom, hogy a család zsidó. Keresem, kutatom hogy mi ez, hogy mi közöm van hozzá, hogy kell-e ez az egész nekem, hogy fontos-e, hogy akarom-e, hogy az én választásom egyáltalán, vagy adottság, és hogy úgy általában, mit is jelent zsidónak lenni.

– Mi volt vasárnap nálatok ebédre? – kérdezi Márti, az osztálytársam a rajzóra színezős unalmában.
– A mamáéknál ebédeltünk sóletet – felelem.
– Sót? – néz rám értetlenül.
– Nem, sóLET.
Továbbra sem érti. Elfintorodik.
– Az mi?
– Hát, ilyen babos cucc – vonom meg a vállam.

Másnap Márti mellém ül a menzán, és miközben az egyetlen ehető étellel, spenóttal és azonosíthatatlan eredetű, de brutálisan finom felfújttal tömjük magunkat, két falat között odasúgja nekem:
– Tudom, hogy zsidók vagytok.
Felnézek rá. Kutatom a tekintetét. Márti zavarba jön, mint aki valami titkot fecsegett ki, de folytatja:
– Anyukám mondta, hogy olyan sóizét a zsidók esznek.
– Tényleg? – kérdezek vissza.
– Tényleg – mondja, és mer magának még egy kis spenótot.

Délután az apai nagymamánál lógok. Kis, másfél decis színes pohárkába tölti nekem a szódát, mert tudja, hogy úgy jobban ízlik. Nézegetem a kis poharat, finom arany csík fut végig az anyagában halványan színezett üveg tetején. Van rózsaszín, kék meg zöld pohár. Forgatom a kezemben. Ő csinálja a dolgát, mosogat, diót pucol. Tudja, hogy nem véletlen mentem át, de türelmesen vár.

– Van neked citromhab a hűtőben, ha kérsz – mondja.
– Kérek. A kis műanyag dobozban citromos joghurthab, nem is tudom, mennyit tudnék befalni belőle. A fiókból kanalat veszek elő, megsimogatom a szárán az Ilkovics feliratot, és ahogy az első falat lecsúszik a torkomon, kibököm:

– Ti sokat ettetek sóletet gyerekkorodban? – Fel sem néz, úgy válaszol.
– Persze, szombaton gyakran volt.
– Nem vasárnap?
– Nem. Péntek este berakta anyukám a sütőbe, és szombaton ebédre pont kész lett.
– Nem égett meg?
– Nem.
– És hogy csináltátok?
– Hát libával, meg füstölt marhaszeggyel, sok tojással. De nekem a gersli volt benne a kedvencem – mondja és elmosolyodik.

Leemel a polcról egy könyvet, és kinyitja a sólet receptnél. Nézegetem. Aztán mesélni kezd. Vidéken a zsidók minden pénteken elvitték a cseréptálba összerakott sóletet a pékhez, rajta egy cetlivel, amin a nevük volt, és szombaton a gyerekek elszaladtak érte ebéd előtt. Pénteken este a pék, amikor befejezte a sütést, berakta a kemencéjébe a tálakat, körbevonta őket parázzsal, és másnap reggelig pont megfőtt benne minden. Én csak hallgatom.

– Tudod – mondja –, nekünk, zsidóknak nem szabad szombaton tüzet gyújtani és főzni, meg dolgozni sem. Izraelben, képzeld el, még a liftet is kikapcsolják, hogy az se tudjon dolgozni! Szombaton pihenünk, mint az Örökkévaló, aki 6 nap alatt megteremtette a világot, a hetediken pedig megpihent. Szóval a sólet a tökéletes szombati étel. Meleg, de nem szombaton készült. Csak emiatt nem kellett tüzet sem gyújtani, hiszen a kihűlő kemence sütötte meg. Közben elkészül a diótöréssel, és megsimogatja a fejemet.

– Segíts megdarálni a diót a flódnihoz – mondja, és a kezembe adja a darálót.

És én – mint aki álomból ébred – hirtelen visszacsöppenek kétezer tizenkilenc decemberébe. Igen, jól sejti mindenki, flódni után ácsingózva. Csak a gyerekkorom hiányzik, inkább nem is a gyerekkor, hanem a nagyszülők. Annyi mindent kaptam tőlük. Többek között a zsidóságot is.

  1. olá hadasa – új bevándorló, héberül

Köszönjük a Patreon-os és PayPal-es támogatóink adományait, amivel segítik életben tartani a magazint! Ha szereted olvasni az Izraelinfót és úgy gondolod, érdemes és fontos folytatni ezt a projektet, itt csatlakozhatsz havi támogatóinkhoz. Egyéb támogatási lehetőségek itt.