„Nem tudok olyan munkát elképzelni, ami nem köt Izraelhez” – Körülbelül minden második magyar elhagyja Izraelt, de szoros kapcsolatot ápol az országgal.

A disszertációm egyik indítéka az új generáció magas arányú Magyarországra való visszatérése volt. Ez alatt tehát azokat a magyarországi, magukat zsidónak tartó személyeket értem, akik 1989 után alijáztak, és legalább egy év (de általában hosszabb tartózkodás) után visszatértek Magyarországra (vagy egy harmadik országba költöztek). Pontos statisztikáink sajnos nincsenek, de a becslések szerint a rendszerváltás utáni 20-25 évben alijázók (vagy Izraelbe költözők) nagyjából fele hagyta el Izraelt*. Ez a magas arány az 1990-es évek eleji „nagy alijának” is köszönhető. A mintámban 23-an voltak, akik az interjú idején Magyarországon éltek, és négyen, akik egy nyugati országban (Ausztria, Németország és Észak-Amerika).

Falafel - fotó: Surányi Ráchel
Falafel – fotó: Surányi Ráchel

Ez a cikksorozat egy több éven át tartó kutatás eredményeit mutatja be. Surányi Ráchel az ELTE TÁTK Szociológia Doktori Iskoláján szerezte meg a doktori fokozatát, és a kutatás eredményeit a disszertációjában foglalja össze. A dolgozat az Izraelben élő magyarok identitását és integrációs módozatait tárja fel. A kutatás 2013 és 2017 között zajlott kvalitatív módszertannal, vagyis 78 személyes interjú készült olyan, magukat zsidónak valló személyekkel, akik 1989 után alijáztak, és legalább egy évet éltek Izraelben (a dolgozat írásakor 51-en Izraelben, 23-an Magyarországon, 4-en egy harmadik országban éltek). Továbbá 30 szakértői interjú készült olyanokkal, akiknek munkájuk vagy önkéntes tevékenységük által rálátásuk van az Izraelben élő magyar közösségre. Ezen kívül a szerző 3 hónapot töltött Izraelben, melynek során résztvevő megfigyelés alkalmazásával kutatott a közösségen belül, illetve online kutatást is végzett. A módszertanról bővebben és az eredményekről részletesebben a disszertációból tájékozódhatnak, mely egyelőre csak az ELTE TÁTK Kari könyvtárában elérhető.

Az Izraelben élő magyarokról – IV.

„Amennyire az Izraelbe való kiköltözésem lineáris és eltökélt volt, a visszaköltözés ennek az ellentetje volt”

Ahogy a motivációknál már megírtam, a migráció sokszor egy kacskaringós út, és ez igaz a visszatérésre is. Sokan nem azzal az elhatározással mentek vissza Magyarországra, hogy ott szeretnének maradni, hanem – elmondásuk szerint – inkább ott ragadtak. Továbbá a visszatérésre is igaz volt, hogy több okot jelöltek meg. A leggyakoribb indokok a szerelmi szál, a karrier és/vagy a pénzügyi megfontolások voltak. A szerelmi szál több verziót is magában foglal. Egyrészt azokat is idesoroltam, akiknek magyar partnere volt (akár Magyarországon, akár Izraelben, de utóbbi vissza akart költözni Magyarországra), másrészt pedig voltak, akik kifejezetten elmenekültek Izraelben élő partnerük elől.

A karrier is többféle helyzetet takar. Egyrészt azokat, akiknek állást ajánlottak Magyarországon, másrészt azok is idetartoznak, akiknek nem volt konkrét elképzelése, hogy mit szeretnének kezdeni az életükkel. Ők többnyire a ’90-es évek eleji „nagy alijával” érkeztek Izraelbe: jellemző volt rájuk az akkori cionista hév, ami háttérbe szorította egyfajta vízió kialakítását. Ahogy egyikük mesélte, amikor leszerelt a hadseregnél, nem tudta, mit kezdjen magával. A terv csak addig tartott, hogy bevonul katonának, de hogy utána mi lesz vele, arra nem gondolt előtte.

A cikksorozat előző része:

Itthon és otthon – avagy hogyan (nem) sikerül a beilleszkedés az izraeli magyaroknak?

És a harmadik típus volt Noá, aki „nem azért nem élek Izraelben, mert nem szeretem Izraelt, vagy nem tudom, nem elegem lett Izraelből, hanem azért élek itt, mert zenélésből nem lehet megélni Izraelben”. (Erre persze volt ellenpélda a kutatásban.) Ez összefügg a következő indokkal, hiszen a pénzügyi megfontolások is arról szólnak, hogy egyesek szerint nehéz megélni Izraelben. Ez abból is ered, hogy a magyar zsidóság jó gazdasági és társadalmi helyzetben van, míg egy bevándorló ritkán tud jó státuszt elérni egy generáción belül. Több interjúalanyomtól is hallottam, hogy úgy sikerült hazarángatni az illetőt, hogy szülei felajánlottak neki egy saját lakást (ami Izraelben sokak számára elképzelhetetlen). Volt, aki kiszámolta, hogy mennyivel járna jobban, ha Magyarországon folytatná egyetemi tanulmányait, és arra jutott, hogy „még az IBS is olcsóbb, mint egy izraeli főiskola”, úgyhogy visszatért Magyarországra. „Megpróbáltam racionális lenni” – mondta. Egyéb motivációk voltak a visszaköltözésre a kulturális különbségek, személyes megfontolások és a hadsereg kibekkelése. „Tudtam, hogy nem akarok Izraelben élni, mert az mégsem Európa” – mondta Andi.

„Egyértelműen nem vagyok izraeli, de Izraelt egyértelműen a hazámnak tartom”

Legyen bárhol is az illető, az Izraellel való kapcsolat ápolás egy fontos kapocs. Hiába nem akarnak Izraelben élni, mégis fontos helyet foglal el az ország a szívükben. Többen említették az izraeli zene vagy rádió gyakori hallgatását, sokan izraeli cégnél vagy izraelieknek dolgoznak, páran a héber nyelven keresztül próbálnak visszakapcsolódni az izraeli identitásukhoz, és sokuk jár Izraelbe látogatóba. Az Izrael iránti vágyódás azonban nem jár együtt azzal, hogy ott szeretnének élni megint. Anna a következőképp magyarázta el ezt a kettősséget: „Nem szeretnék ott élni. Szívesen odamegyek egy vagy két hétre meglátogatni a családtagjaimat és néhány jó barátomat, akik még mindig ott élnek, de nem szeretnék ott ébredni egy hónap múlva vagy egy év múlva.” Voltak azonban, akik tervezik a visszatérést. Andrásnak „egy nem titkolt terve”, hogy Izraelbe menjen nyugdíjas éveire – kihasználva a migráció új megjelenési formáit. Mások menekülő útvonalként tekintenek Izraelre: „ha a helyzet romlik Magyarországon, odamegyek”, utalva ezzel a politikai és gazdasági szitura.

A magyarországi helyzetről - fotó: Surányi Ráchel
A magyarországi helyzetről – fotó: Surányi Ráchel

Eszter, aki transznacionális életet él, így oldja fel ezt a problémát: „Amikor már nagyon bedepizem az itthoni [magyarországi] dolgoktól, veszek egy repjegyet és odamegyek”.

Ám az Izraelhez való kötődés nem feltétlenül jár izraeli identitással. Sőt, volt, aki nem is tartja a hazájának. Ők vagy kevesebb időt töltöttek ott, és/vagy nem is vonultak be a hadseregbe. Ez utóbbi erős identitást tud adni. És természetesen volt olyan is, aki izraelinek tartja magát, és Izraelt is a hazájának tartja, de nem szeretne ott élni. Gábornál ez azzal is összefügg, hogy sosem szeretett igazán Magyarországon élni, és több évtizedet élt Izraelben. És végül van, aki csak akkor érzi magát izraelinek, ha Izraelt támadás éri, vagy olyan esemény van, ami Izraelhez kapcsolódik. „Ilyenkor mindig büszke vagyok, de a mindennapokban nem [tartom magam izraelinek].”

Konklúzió helyett álljon itt egy idézet Marcitól, aki testvére esetén keresztül próbálja megértetni az izraeli magyar diaszpóra bonyolult viszonyát:

Ő tipikusan az a zsidó, aki a viccben a Dohány utcában sétál rosh hasanakor szomorúan “mit vagy szomorú az év legboldogabb napján?” “Mert itt sétálok a Dohány utcában ahelyett, hogy Jeruzsálemben vagy Tel-Avivban sétálnék a Dizengoffon.” Hát igen, ő egy itthoni zsidó, mert míg Magyarországon a vallásos közösség vezetője, Izraelben egy utolsó Kis Pista lenne.


Az interjúalanyok védelmének érdekében a neveket megváltoztattam.

*A becslések tükörstatisztikán alapulnak figyelembe véve mind az Izraeli Statisztikai Hivatal, mind a KSH számait.