Most akkor hogyan tovább?

Olvasom az újságban – mert ugyan honnan máshonnan tudnám, amit szeretnék –, hogy hazánk egyik jeles fia, aki valamelyik közeli szigetországban tölti dolgos hétköznapjait, karantén ide, megszorítások oda, ha nem is lopódzott be Izraelbe, de amikor megtért ősei földjére, önhatalmúlag megkerülte a mindenkire kötelező előírásokat. De hogy ne feszítsem tovább a húrt, mondom egyszerűen és magyarul: kijátszotta a mindenkire vonatkozó kéthetes karanténba vonulás előírásait, és elment bulizni.

Nosza, lett is nagy felháborodás! Okkal-joggal persze, merthogy az újságok azonnal kiszaszerolták a szabályszegést, és világgá kürtölték a történteket, miszerint ha valaki – mint például történetünk főhőse – elég gazdag, akkor neki mindent lehet, sőt szabad!

Minthogy azonban én az előtte napokban is, meg utána is barátja voltam és maradtam az írott szónak, felfedezni véltem, hogy nem ő az egyetlen, aki fittyet hányt az előírásokra. A szabályszegők között fellelni véltem országunk nagyjainak nagyjait is. Történetesen a két legnagyobbat. Amikor ezek rajtavesztek – a történeti hűség kedvéért nyomatékosítsuk: ezúttal a karantén előírásai megszegésének vétségében – sietve bocsánatot kértek, illő módon szórták a hamut a fejükre, és a többi és így tovább. Nem történt főbenjáró, de hogy nem jártak elől jó példával, annyi szent.

Itt és most akár vége is lehetne ennek a példabeszédnek – csakhogy nincs! Merthogy hiányérzetem támadt. Kedvenc újságjaim, amelyeket most nem feltétlenül a helyhiány miatt nem kívánok felsorolni, sokkal inkább túlfejlett szeméremérzékemből kifolyólag: még oda találna sorolni valamelyik párt a maga zászlaja alá, már pedig attól óvjon a mindenható, mert én a kisemberek perspektívájából közelíteném a helyzetet. Ugyanis arról is írnak forrásaim, hogy a járvány alatt hol és hány embert mennyivel marasztaltak el a maszk hányaveti viselése, illetve a karanténból történt illegális kisomfordálás okán. Ha jól emlékszem, 200 sékel az alsó határ, és 500 a top. Mármint akkor, ha eléggé kis ember a kisember.

És ha nagy? Ha mondjuk már akkora, hogy csak na?! Akiket legfeljebb ünnepnapokon lehet látni a televíziókban, vagy akkor, ha éppen szapulni kell valaki mást? A fenébe is: a rájuk szabott tarifa vajon miért nem nyilvános, és azt se tudni, mettől meddig tart? Mondjuk egy milliárdosnál? Vagy egy olyan hivatalnoknál, akinek akár több pohár tejbe is lenne mit aprítania. Hány sékel lehet visszatartó számukra?

Meglehet, bennem van a hiba, de én bizony egyetlen mondatot sem olvastam arra nézvést, hogy ha már meg is fogtak egy nagykutyát, arra mekkora penzumot róttak ki? Sékelben, közmunkában vagy akárhogyan, de az ég szerelmére, legalább játszásiból mondják el, hogy összeültek, akik összeültek, és úgy határoztak, ahogyan. Erről azonban se kép, se hang.

Arról viszont naponta többször, hogy növekszik a fertőzöttek száma, és ezt bizony a múlt héten a még tövig ajnározott szófogadó dolgozó nép nyakába varrják, akik mára már fegyelmezetlen polgárokká lettek, akik nem tartják be a követési távolság előírásait, lezserek, és azt hiszik, immár túl vagyunk mindenen, ahelyett hogy…! Pedig hát a jó nép, az istenadta csak azt teszi, azokat követi, akiket lát. Elfogadom, lehet, hogy az átlagemberben a hiba, de azokban is, akik példát mutatnak – ebben egészen biztos vagyok.

Nemde őket is fegyelmezni kellene? Tudatni mindenkivel, hogy így jár, aki… Lent is, fent is. Se a vagyon, se a sarzsi nem ad felmentést. És talán még a becsületük, az ázsiójuk is megnőne.

Valamennyiünkre ráférne.