Megjött a nyár, és szombat reggel megint lent vagyunk a tengernél. A víz kissé hullámos, de azért tiszta.

Ahogy lebegek, apró mozdulatokkal egyensúlyozom magamat. Érzem a tenger illatát. Számba véve kóstolgatom a körülöttem csobogó-loccsanó vizet. Íze kesernyés, és kicsit sósabb a levesnél.

Milyen furcsa – gondolom –, hogy az ember ennyire célirányos szerveket növesztett, melyekkel képes az anyag két különböző halmazállapotát – mint a folyadékok és a gázok elemi szintű összetételét – is érzékelni.

Talán vannak más világok a végtelenben – pihentetem szememet a nem is olyan távoli horizonton, hol a kétféle kékség összeér –, ahol másféle anyagok közt élő lények, más, nekik hasznos vegyületek érzékelésére fejlesztettek ki, hasonló szerveket…