Első menet: Az a másik Csilla

Egy 22 éves lányt elrabolnak otthonról, megtörik, Izraelbe hozzák, belökik egy kuplerájba. Szökés, majd újra a bordély. Egyre keményebb drogok, végül a heroin gyilkos szorításában, az utcán tengődő véglény. 

És a talpra állás 12 éve. A férje halála, és a kiutasítás Izraelből.   

A film az életéről — Egy prosti, mint én —, amely sikerével reflektorfénybe állítja. 

Ma egy drogambulancia munkatársa, aki itt akar élni, segíteni.

Szívesen mesél, ez öngyógyítás is, és lecke mindenkinek. Történetét plakátként viseli a prostitúció elleni harcban.

Jó kis bulvártéma!

Pár kérdéssel el lehetne intézni, de mi inkább azt választottuk, hogy újra végigjárjuk vele az utat. Tudtuk, hogy pokoljárás lesz megírni, de nem akartuk beérni a felszínnel. Először be akartunk nézni a történet mögé, hogy ki kuporog ott. Ki az a kislány, akivel ezek a borzalmak történtek. A másik Csilla, ahogy ő emlegeti azt, aki az elrablása előtt volt.

Csilla Ezra:

El akarom mesélni a világnak azt, ami velem történt. Ez nem csak az én életem, az én problémám. Az egész világnak szóló mese ez, mert mindenkinek szerepe van benne. A társadalomnak is, mert helyt ad ennek a közegnek, amiben nők halnak meg sorra, és nem veszik észre. A közösségnek is, akik elfogadják a prostitúciót. A férfiaknak is, akiknek a kultúrájában benne van, hogy prostituáltakhoz járnak. Mert velük azt csinálhatnak, amit akarnak. 

Nem igazságos, hogy ezt a terhet egyedül vigyem magamon. Itt van, megmutatom. Vállaljatok ti is felelősséget! Mindenki, ahogy tud! De meg kell változnunk!

Tiszafüreden születtem, édesapámat nem ismerem.  Anyukám 18 évesen szült és apa nélkül nevelt fel. Édesanyám férjhez ment ugyan az apukámhoz, amikor teherbe esett, de édesapám cigány ember volt. 

Ez egy igazi, jó nevű, fehér, tisztes magyar családban még nagyobb baj volt, mint a leányanyaság.

Édesanyámra 18 évesen rászakadt ez a nehéz kapcsolat, és végül két nappal a születésem előtt elszökött édesapámtól, mert az nem bánt vele igazán jól. Így apámat nem is ismerhettem meg. 

Anyám férj nélkül maradt, és eléggé meg lett értetve vele, hogy neki szégyellni kell magát. Szégyellte is magát. Én ebben a megvetésben nőttem fel. Ez kihatott a kapcsolatunkra is. 

A nagymamám azt mondta, hogy nem is kellett volna ennek a gyereknek megszületni. 

Nem hiszem, hogy tudta, mi lehet a hatása ennek a mondatnak. Ezzel szemben a nagypapám egy csodálatos, mély érzésű, érzékeny, és nagyon bölcs ember volt. Mintha lett volna egy harmadik szeme, mindig tudta, hogy én min megyek keresztül. Minden nap többször a szemembe nézett, nagyon mélyen, és azt mondta, hogy “te vagy az én szemem fénye”. És könnyezett a szeme. Elhittem neki, hogy az vagyok, és hogy érek valamit. Legalább azokban a pillanatokban.

De nem volt minden ilyen harmonikus. 

Nagyon pici gyerekfejjel már teljesen értettem a környezetemet. Tudtam, hogy mi történik, hogy viselkednek, mit éreznek a többiek. 

Emlékszem rá, hogy azt gondoltam, boszorkány vagyok. 

Mindig a felnőtt világban éltem. Nagyon szerettem volna gyorsan felnőni, mert éreztem, hogy nem jó ez, hogy a “nagyok” felelősek értem. Egyáltalán nem tűntek felelős embereknek. Azt gondoltam, hogy ha rám hagynák, hogy én vigyázzak magamra, akkor jobb lenne az életem. Nagy kört kellett megtennem, hogy ez az önállóság megtörténjen. Mindenki megteszi ezeket a köröket, végigjárja a maga útját, csak nem biztos, hogy tanul belőle. 

Amikor három és fél éves voltam, édesanyám újraházasodott. Kaptam egy nevelőapukát. Kiderült, hogy elég súlyos alkoholista. Sokat bántotta édesanyámat. Az is előfordult, hogy verte. Tört, zúzott, parancsolgatott. Ott, a nagyszüleim házában. Anyukám mindig frusztrált volt. Ezután már kevésbé tudott odafigyelni rám. 

A nevelőapám kamionsofőr volt. Lerakta a kamiont a kocsmánál, ivott, aztán hazajött a kamionnal. Tudtuk, mikor ér majd haza. Én már két órával előtte a meggyfán ültem, hogy ne legyek szem előtt. Onnan rögtön láttam, hogy hogy száll ki a kamionból, és tudtam, hogy mire számíthatok. Ekörül forgott az életünk. 

Óvodás voltam még, esteledett, hideg volt odakint.          

Egy pulcsiban meg egy harisnyában voltam, erre emlékszem, és ő hazajött ittasan. Nagyon sokat késik, nagyon részeg lesz — mondta a nagyapám. Adott egy új füzetet, mert a régi betelt, és rajzolgattam mellette csendesen, amikor a nevelőapám hazajött. Meglátta, hogy új füzetet vettünk elő, és belekötött, hogy minek így pocsékolni. 

Megfogott, és berakott a sötét szobába, büntetésből.

Ez nem először fordult elő, gyakran betett oda. Soha nem értettem, hogy miért, de mindig tudtam előre. Ilyenkor mindig elkezdtem összébb és összébb húzni magam, de ez nem volt elég soha. A nagypapám jött és kihozott, de a nevelőapám nagyon ittas volt, és kitépett a kezéből. Így rángattak kétfelől. A nagypapám nagyon ideges lett és azt kiabálta, hogy hozzatok egy konyhakést, megölöm! Emlékszem, sírva mondta ezt. Nagyon féltettem, mert a nevelőapám egy nagydarab ember volt. Kiszaladtam a konyhába, és hoztam a konyhakést. Óvodás voltam, de úgy éreztem, hogy a családom nem tudja kézben tartani dolgokat, és hogy felnőttem arra a szerepre, hogy én védelmezzek meg mindenkit. A kés persze azonnal a nagypapám ellen fordult. Kiabált, hogy hozzátok az Imit, a szomszédot, én meg szaladtam át úgy, ahogy voltam. Harisnyában kimenni az olyan, mintha most kiszaladnál itt bugyiban az utcára. Ilyen dolgot nem teszel, csak ha nagyon nagy baj van.

Emlékszem a szégyenemre. 

De hoztam az Imre bácsit. Ő valahogy szétválasztotta őket. Az új apuka elment. Elvitte a betétkönyvet. És egész éjszaka féltünk, hogy ránk tör, betöri az ablakot. 

Sok időre eltűnt, volt az pár hónap is, lehet, hogy egy év is, nem tudom. Aztán édesanyámmal újra találkozgatni kezdtek, de nem jött vissza a nagypapámékhoz lakni.     

Egy idő múlva anyukám megkérdezte, hogy szeretném-e, hogy ő újra összeköltözzön az új apukával. Megint rám rakták a felelősséget. Na jó, de akkor lesz legalább egy külön szobám? Mert az soha nem volt külön, mindig itt-ott aludtam. Anyu megígérte, hogy lesz. Vettek egy lakást, és odaköltöztünk. Azelőtt a késes este előtt is hol nálunk laktak, hol elköltöztek az ő szüleihez, néha vittek engem is magukkal, néha nem. Annál a másik családnál se igazán szerettek engem. Nem mesélem el, hogy amikor elköltöztünk az új lakásba, miken mentem keresztül. Az sokkal borzalmasabb volt, mint ami nálunk esett, vagy a másik nagymamámnál.

Nem nagyon tanultam. 

A nyolc általánost is nehezen végeztem el. Amikor botrányok voltak esténként a családban, meg veszekedés, akkor nem tud a gyerek tanulni, meg házi feladatot készíteni. Csak fél, félrevonul és sír, hogy senki ne lássa. Semmi nem ment. 

Az életem így kezdett el kettéválni. 

Nem is az életem, hanem én. A Csilla, aki belül nagyon szenved és szomorú, és a Csilla, akinek kifelé mutattam magam, hogy senki ne lássa, ami idebent történik. 

Tudtam, hogy mindenkinek van anyukája is, meg apukája is, de akkor hol van az enyém? Mi ez a nagy titkolózás? Mindig hallgatóztam, hátha meghallok valamit az édesapámról. Folyamatosan kutattam levelek vagy fényképek után… 

Kilencéves lehettem, másodikos vagy harmadikos, mikor egyik reggel az iskolában azt vettem észre, hogy kiközösítenek. Senki nem beszél velem. Nem értettem, miért. Később két közeli barátnőm elmondta: Az egyik kislány reggel azzal a hírrel jött az iskolába, amit az anyukája mesélt neki, hogy a Csilla apukája — az édesapám — cigány. Nagyon boldog lettem! Most végre tudok valamit, mindegy, hogy mi az. És ha ő az, akkor nem vagyok boszorkány. Csak egyszerűen cigány vagyok!  (Két órája beszélgetünk, de most először nevet.)

Elbújtam egy fa mögé, hogy senki ne lássa, milyen boldog vagyok. Hazamentem, és elmeséltem anyukámnak. Mind a ketten elkezdtünk sírni. Örült, hogy végre kimondhatta, amit titkolni kellett. 

13 és fél éves voltam, amikor megszülettek az ikrek, a  féltestvéreim. Pár nap múlva a nevelőapuka majdnem szétverte anyámat. Ő meg három szatyorral, meg három gyerekkel fogta magát, és visszaköltözött a nagyszüleimhez. 

14 évesen már dohányoztam titokban, és nem nagyon jártam már iskolába.

16 évesen már szórakoztam hétvégeken, talán hétköznapokon is. Elkezdtem a gimnáziumot, de a tanulás nem ment. Csináltam mást. Beiratkoztam például citerára. Jártunk koncertezni, ezt nagyon szerettem. A zeneiskola zenekarának lettem az énekese. Néptáncoltam, oda is beiratkoztam, mindezt mindig egyedül. Ez is sokat adott, de közben csúsztam lefelé. A zenélés, a szakkörök, a táncolás csak ideiglenesen tartott meg. A probléma sokkal mélyebb volt ennél.

Megoldásnak ott volt az alkohol, már nagyon fiatal koromtól kezdve. 

16 voltam, mikor a nagypapám, aki a legfontosabb volt nekem, agyvérzést kapott. Pár hét múlva meghalt. Ez volt az oka annak, hogy elköltöztem otthonról, bár mindenki ellenezte. Felszolgálóként dolgoztam egy étteremben Tiszafüreden. Volt a helynek egy panziója, oda tudtam költözni. Nappal felszolgáltam, éjszaka meg a panzió recepcióján aludtam, de ha csöngettek, felébredtem.

Rendszeresen ittam. Teherbe estem. 

Nem alkalmi kapcsolat volt, szerelem, de nem volt semmi köze a szerelemhez. Egyszerűen szerettem volna valakihez tartozni. Nőtt a hasam, de ez sem érdekelt. Depressziós voltam. Nyolcéves korom óta tudtam, hogy mi az. Emlékeztem, hogy melyik sarkába bújtam el az udvarnak. Mondtam magamnak ezeket a szavakat, hogy üres vagyok, nem érzek semmit, és tudtam, hogy valami nehéz dolgon megyek keresztül.

A depresszió velem jött mindig. 

Mindent automatikusan csináltam. Nem tudtam megbirkózni azzal a gondolattal sem, hogy terhes vagyok. Anyám néha jött és rá akart beszélni, hogy menjek haza. Látta, hogy mi történik velem. Kérdezte, de én letagadtam. Öt és fél hónapos terhes voltam, mikor azt mondta: megyünk a nőgyógyászhoz! Megállapították, hogy nincs mit tenni, meg kell tartani. Összeroppantam. Éreztem, hogy kell az anyuka, nélküle nem fog menni.                       

És elkezdődött ugyanaz, amin ő átment annak idején. 

Lekopíroztam a sorsát. Az étterem, ahol dolgoztam, ugyanaz volt, ahol apukám és az anyukám megismerte egymást, és ugyanabban a panzióban csináltak meg engem, ahol én megcsináltam a lányomat. Hazamentem terhesen. A nagyanyám még élt. Megszületett a lányom, de ő egy évig nem szólt hozzá. Nőtt a kislány, de rá se nézett. Amikor egyéves lett a lányom, nem bírta tovább. Hogy lehet egy kisgyereknek, aki melletted nő fel, nemet mondani, amikor jön és mosolyog rád? Sokkal nehezebb nem megölelni. Ugyanígy volt velem is, amikor kicsi voltam, és a nagymamám mellett nőttem fel. Soha nem ölelt vagy puszilt meg engem, csak amikor senki nem látta. Nem merte kimutatni az érzéseit. Én is így viselkedtem. Akkor öleltem meg a lányom, amikor kimentek a szobából. Mert hisz ebben nőttem fel. 

Szerettem volna, ha ezt a sorozatot én tudom megtörni. 

De hogyan? Rajta vagy azon a vágányon, amiben felnőttél, és nem ismersz semmi más lehetőséget, csak ezt. Tudod, hogy ez szörnyű, de nem találsz utat a normálishoz. Öleltem, pusziltam a lányomat, ahogy ez nem volt megszokott, és belekódoltam ezt a családi életünkbe. De közben megértettem, hogy ugyanazon megyek keresztül, amin anyukám, mikor kicsi voltam.                             

A függőségeimtől a lányom elvette ugyan a fókuszt, de nem tűntek el, ott maradtak. Elkezdett bölcsibe járni, így többször voltam egyedül, és elkezdtek a sötét dolgok feljönni megint. Az anyaság, az apasági per, a gyámügy DNS-vizsgálatot kért, jött az egyik a másik után. Ezek túl kemények voltak számomra. Tudtam, hogy csinálni kell, de érzelmileg nem tudtam felzárkózni.

Távolodtam, távolodtam saját magamtól.

Erre az alkohol orvosság volt. Újra elkezdtem szórakozni járni: inni. Nem tudtam, hogy vannak más megoldások is az én nyomasztó dolgaimra. 

Az az este. 

Egyik hétvégén elmentünk szórakozni egy barátnőmmel. Nem ültünk egy helyen. Egyszercsak visszajött hozzám két-három idegen férfival. Azt mondta, hogy nagyon kedvesek, most ismerte meg őket, és meg akarnak minket hívni egy tequilára. Odamentünk a pulthoz ezekkel a nagyon kedves emberekkel. A tequilás pohárra rácsaptak, és az felhabzott. Bedobtam, és utána blackout. Nem tudom, hogy azért, mert túl sok volt, vagy azért, mert raktak valamit az italomba. Akkoriban már rendszeresen ittam, de soha nem történt velem ilyen, hogy elájuljak, vagy emlékezetkiesésem legyen. A következő, amire emlékszem, hogy már nappal volt, és egy autóban ébredtem fel. A barátnőm is ott volt, a hátsó ülésen ültünk. Kérdeztem, hogy mi van, mi történik itt? Azt láttam, hogy ezek ugyanazok az emberek, akikkel éjszaka találkoztunk, ez így lassan összeállt. A hangnem egy kicsit megváltozott. Ebből már sejtettem, hogy mi van. Nemsokára odaértünk Budapest egy külkerületébe, egy benzinkútra. Ott várt minket másik két ember. Az elrablóink magyarok voltak, ez a kettő meg héberül beszélt, de az egyik magyarul is. Izraeliek, de ezt csak később tudtuk meg. Még egy kicsit kábult voltam, nem emlékeszem mindenre. Bevittek minket a wc-be. A barátnőmet az egyik fülkébe, engem pedig a másikba. Az izraeli bement a barátnőm fülkéjébe, nem tudtam, mi történik ott, nem magyarázta el senki, de értettem. Tudtam, hogy utána az enyémbe jön. Bejött, megvizsgált. Testileg. Hogy hogy nézek ki. Nem vetkőztetett le, csak a pólót kellett felhúzni, hogy milyen állapotban vannak a melleim. Mint egy állatot. Mint egy árut, kb. úgy. Akkor döntötte, el, hogy mennyit érünk, mennyit hajlandó fizetni értünk.

Eladtak minket, gazdát cseréltünk. 

Egy József utcai lakásba vittek minket. Második emelet. Voltak ott más lányok is. Ránk zárták az ajtót, és elmentek bevásárolni. Addig a lányoktól próbáltuk megtudni, mi történik itt. Ezek emberrablók, ennyit tudtunk meg, és hogy a lányok félnek. Mindenki elmesélte, hogy jutott ide. Körülbelül ugyanaz a forgatókönyv, csak más magyar adta el őket ezeknek az izraelieknek. Borzalmas történetek voltak. Abban bíztunk, hogy lesz lehetőség szökni. 

El kell meséljem, hogy ez a banda úgy bukott le, hogy egy lány kiugrott az ablakon a másodikról. Teljesen összetörte magát. Ez pár héttel azután történt, hogy minket elhoztak Izraelbe. Nem csak a magyar vonal bukott le. A nagyfőnököt 11 év után kiengedték, hazajött Izraelbe, és úgy tudom, öngyilkos lett. Ez volt a Viktor. 

Mikor visszajöttek, elkezdték a megfélemlítésünket:

“Lányok, megpróbálhatjátok a szökést, de azt el kell meséljük, hogy volt itt egy lány előttetek, egy román, aki megpróbált szökni, de pár nap múlva a fiának már fél füle volt.” Azt is megígérték, hogy hoznak egy fényképet erről. Próbálj meg így elszökni! 

A nemi bántalmazás nem az izraeli kuplerájban kezdődött, mikor eladtak minket, nap mint nap, több mint tíz embernek, hanem már abban a lakásban ott a nyolcadik kerületben. Ott kezdődött. Viktor maga volt az, aki betört minket, betanított minket. Ott lakott ő is abban a lakásban. Mi a földön aludtunk, ő pedig az egyetlen ágyon. Aki egy kicsit ért a pszichológiához, tudja, hogyan működik egy olyan ember, aki rabságban van. Félreteszi a személyiségét, és átállítja magát robot-üzemmódra. Folyamatosan azt teszi, amit a fogvatartója mond. A fogoly tudja, hogy az élete csakis attól függ, hogy ő, a rab, hogyan viselkedik. Tehát hogyha én a kedvében járok az elrablómnak, jól viselkedem, nem fenyegetem őt, ha nem érzi, hogy én veszélyes vagyok az ő számára, sőt ellenkezőleg, azt érzi, hogy én egy jó kislány vagyok, és mindig is azt fogom csinálni, amit ő mond, akkor életben maradok. Stockholm-szindróma. Empatikussá kell válni az elrabló iránt.

Ez gyermekkoromban már bevált, és belém ivódott.

Nagyon hirtelen, egyik pillanatról a másikra el kellett felejtenem, aki voltam. Át kellett váltanom egy másik személyiségre. Aki az új Csilla lett, az másképp viselkedik. Nem a régi személyisége szerint, nem az ő szellemi értékei szerint. Az új nem úgy védi meg magát, ahogy a másik, a normális világban megvédte. Itt a szabályok teljesen mások. 

Hol történt meg ez a váltás?

Abban a wc-ben. Ott már megértettem, amikor felemelték a pólómat, hogy én már nem vagyok emberi lény, és aszerint kell viselkednem, ahogy velem viselkednek.

Ahhoz, hogy megértsétek, hogy mi történt, részleteznem kell a dolgokat. Nem tudom, hogy hányan voltunk: nyolcan, tízen. Mindig jöttek lányok, és mindig vittek el. Meg kell értsétek, hogyan manipulált minket Viktor. Folyamatosan fenyegetett minket, és azt is követelte, hogy szexuálisan kielégítsük őt. Ha jól kielégíted a Viktort, akkor aznap vele alhatsz az ágyon. A többi lány meg lent a földön. Egy szoba volt, és benne egy konyharész, de nem volt fal, csak egy függöny. Mikor az aktus volt, mindig más lánnyal, akit éppen kiválasztott, a többiek hallották a függöny mögött. Ez nagyon beteg dolog volt. De ő gondoskodott arról, hogy mi teljesen robotokká váljunk. Ezen dolgozott. Eszembe jut az a másik Csilla, a kislány, az óvodás, aki szégyellte, hogy harisnyában ment ki a szomszédhoz, hogy segítséget kérjen, mert úgy érezte, hogy meztelen. Ugyanaz a kislány, akinek ilyen értékrendje volt saját testével kapcsolatosan, most ott van Viktor ágyában, és amit tesz, azt mindenki hallja, és mindenki látja.

Ami ott történt, az a személyiségemnek, a teljes valóságomnak a kiradírozása volt. 

Erre a Viktor komolyan rádolgozott, de nemcsak az enyémre, minden más lánnyal ugyanez történt. Beteg volt, de pontosan tudta, mit csinál. Amit ő tett, az nemi erőszak volt, mert senki nem egyezett bele. Az, hogy nem ellenkeztünk, az nem jelent beleegyezést. Nem is önszántunkból voltunk ott. Ezenkívül hozta a magyar barátokat is, meg azt a férfit, aki a belügyminisztériumi kapcsolata volt, és odaadott nekik ajándékba minket. Őket is ki kellett elégítenünk. Nem részletezem tovább, inkább megkíméllek titeket ettől. 

Senki nem próbált meg lázadni, szökni, amíg ott voltál?

Nem. A Viktor egy félelmetes és nagyon domináns személyiség volt. Néha a tolmácsa is ott volt. Tehát gyakorlatilag két férfi. Voltak még magyarok is, akiknek ő fizetett, de azok csak jöttek-mentek. Levittek minket, természetesen nem egyedül, hanem őrizetben, a szemben lévő fotóshoz, ahol igazolványképeket csináltunk. Elvették az iratainkat, leírták az adatokat egy cetlire, és a fényképpel együtt odaadták iktor belügyminisztériumi kapcsolatának. Ő megcsinálta az útleveleket, és elküldte Viktornak. Ez az ember nem került börtönbe. Úgy tudom, nem. 

A barátnőmet, akit velem együtt raboltak el, két hét után küldték Izraelbe. Engem pedig egy hétre rá. 

Hogy zajlott az elküldés?

Hoztak egy férfit, és megtanították nekünk, hogy mit kell mondani. Azt kellett mesélnünk, hogy egy pár vagyunk, és hogy megyünk Izraelbe látogatóba. Megvolt a cím, hogy hova megyünk, meg a telefonszám. A Miri. Így hívták. Nem ellenkezhettünk, mert tudtuk, milyen kapcsolataik vannak Magyarországon. Viktor vitt ki minket a reptérre azzal a férfivel, aki vigyázott ránk. Miri és még pár ember a bandából vártak minket a Ben Gurion reptéren. 

Először nem sikerült a transfer. Mindig azt kerestem, hogyan tudnék megszökni, de tudtam, ez fizikailag nehéz lenne. Elég lett volna kimondani, vagy jelenteni a közelemben álló rendőrnek de nem sikerült. Fenyegetve voltam, és nem tudtam, hogy mi történhet, ha megteszem. Nagyon féltem ettől a bandától, nem tudtam, hogy meddig ér el a kezük. Ismerték az otthoni címemet. Tudtam, hogy a családom is veszélyben van. Mindig ott volt annak a gyereknek a fényképe a szemem előtt, a kép, amit sohasem láttam. Lehet, hogy ez nem volt igaz, de nem engedhettem meg magamnak, hogy kételkedjek. A mai napig is tudom, hogy hogy néz ki az a gyerek, bár sosem láttam a képét. Ott van a fejemben. Nem tudom kiszedni onnan. 

Az első kísérletük azért nem sikerült, mert annyira szerettem volna hogy valaki megmentsen… Talán érezték rajtam az izraeliek, hogy valami itt nincs rendben, hogy az őr és én nem egy igazi pár vagyunk. A reptérről visszafordítottak. Viktor várt minket Budapesten. Közben egy percig sem voltam egyedül. 

Bábu voltam, azt csináltak velem, amit akartak. 

Másodjára már okosabbak voltak. Hamis útlevelet csináltak nekem, amivel Viktor kihozatott. Fizetett egy izraeli arab srácnak azért, hogy Magyarországra jöjjön és ő hozzon ki Izraelbe. Tehát először egy magyar vitt, mint turista, most meg egy izraeli vitt úgy, mint a menyasszonyát. Őt beengedték, meg azt is, aki vele jött. Magyarországon sem vették észre a hamis útlevelet. Az új útlevél is a Belügyminisztériumból jött, csak a személyi adatok voltak mások. “Eredeti” hamisítvány volt. Ez egy krimi, és még csak most kezdődik…

Második menet: A kuplerájok >>