A vicc kedvéért egy viccel akartam kezdeni, de azok kedvéért, akik a kákán is csomót keresnek – olcsón veszik a kákát, és drágán adják el –, rendbe kell tenni a kifejezést! Zsidó viccnek hívják az antiszemiták aljas, sanda tréfálkozását a zsidóság sikerein és tragédiáin.
De most nem erről lesz szó, hanem arról a zsidó viccről, amely a sikerek, a nehézségek és a tragédiák idején is hozzásegítette ezt a népet egy korty üdítő derűhöz, fanyar, néha kesernyés optimizmushoz. Nem állítom, hogy ez vegytiszta magyar találmány vagy behozatali cikk, de hogy a kelet-európai zsidóság humora táplálta például az európai kabarét és több más humoros műfajt is, az biztos.
És a születő Izrael humorát is: DOS, Zeev, Kishon… hosszú a sor.
De most jöjjön a vicc, amivel kezdeni akartam. Huszonöt évvel ezelőtt hallottam, mikor először jártam itt. Filmet forgattunk. Vezetőnk, aki túlélte a vészkorszakot, és harcolt Izrael honvédő háborúiban, ezzel fogadott minket a Ben Gurionon: „Viccet hoztatok? Pesti zsidó viccet?” Bevallom, köpni-nyelni nem tudtam ebben a meghatott pillanatban… „Mit néztek? Itt szabad! Na jó, akkor majd én: Melyik a legoptimistább nép a világon?… Hát a zsidó! Még nem tudják, hogy a fiúgyereknek mekkora lesz, de már levágnak belőle.”
Az alijám óta a vatikok mindig egy-egy viccel segítenek, ha nem értek valamit. Sőt, már én is azon vagyok, hogy derűvel oldjam a frissen érkezettek gondjait szóban és írásban egyaránt.
Viccek már az államalapításkor születtek.
A haifai kikötőből kifut egy hajó, mikor egy másik, Európából érkező éppen kiköt. A távozón Kohn, az érkezőn Grün utazik. Meglátják egymást, és mind a kettő ordítani kezd:
– Megőrültél?! Megőrültél?! Megőrültél?!
Akkor miért pont a hetvenedik születésnapról ne született volna vicc? Az a gyanúm, hogy nem most keletkezett, csak az ünnephez átszabta a közbeszéd.
Meghal az öreg Kohn, és az égi bíróság vallatja:
– Mindig befizetted az adót becsületesen?
– Hát, az úgy volt…
– Elég! Mindig hű voltál a feleségedhez?
– Igen, de…
– Elég! Hát nem vagy egy tipikus bűnös, de azért a mennyországba mégse engedhetünk be. Itt ez a lépcső lefelé…
Lent aztán Kohn ajtókat talál: szuahéliek, malájok, inuitok, zsidók. Ez lesz az! Benyit. Öntözött, megművelt földeket lát, erdőket, gyárakat. Arrébb a tengerparton napozó embereket, a háttérben impozáns felhőkarcolókkal. Megállít egy arra járót.
– Mondja, jó helyen járok? Ez a pokol?
– Hát, hetven éve még az volt…
Az írás megjelent a #Izrael70magyar című könyvünkben is. Megvásárolható >>
Színház- és filmrendező, díszlet-tervező. Tanult szakmák szerint: fotográfus, dramaturg. 16 év gyermekkor, 40 év színház, 30 év film és televízió, 5 év újságírás, 14 év tanítás, mégsem vagyok 105 éves!
2015 óta élek Izraelben…
