A Levinsky utca mindig nyüzsgő, lüktető ér Tel-Aviv lelkében, a bizonyíték, hogy a város él. Nem kérdés. Minden egyes este megtapasztalom, amikor az ablakunk alatt délután három-négy óra körül elkezdenek gyülekezni az emberek, a sarkon, a borszaküzlet előtt sor kígyózik, a környező éttermek előtt szintén.

Az emberek fesztelenül csevegnek a sorban, örülnek az érkező barátoknak, ölelkeznek, és öt óra körül már szinte lépni sem lehet a sétáló utcából szabadtéri étteremmé avanzsált fűszerpiacon. Mindenhol kisebb nagyobb társaságok ülnek a földön, isznak, esznek, dohányoznak, elszaladnak még egy kis borért vagy csak a pékségig egy kis friss kenyérért. Gyakran egy két zenész is feltűnik, óriás hangfalakból szól a zene, énekelnek, egymás nyakába borulva táncolnak az emberek – maszk nélkül.

A csendrendeletig, tizenegyig tart a nagy buli, hajnali kettőre csendesedik el az utca. Pénteken reggel tíz körül már lépni sem lehet az egymás nyakában piknikező, táncoló, bulizó emberek között. Mintha a koronavírus soha nem létezett volna, mintha nem épp a harmadik (politikai) zárlat előtt állnánk. Este hét és nyolc között a rendőrség vet véget a zenének táncnak.

A korona előtti időkben is volt zaj: este tizenegyig nyitva tartó étterem, péntek délelőtt tumultus a péknél, a delikát üzletekben, a burekaszosnál, csoportokban turisták hullámzottak teli szájjal fel-alá a kóstoló túrákon, de ahogy közeledett a szombat, és minden bezárt, az utca elnéptelenedett.

- Hirdetés -

Az ember, ha a piac közepére költözik, számol a zajjal. De azzal nem számol, hogy a pandémia közepén az utca egyszer csak kisebb méretű fesztivállá változik, a kutyapiszokkal színezett járdák pedig étteremmé, ahol senki nem tart semmiféle távolságot, és mivel evéshez-iváshoz-dohányzáshoz levehető a maszk közterületen is, így maszkot sem hord senki. Ugyan két falat vagy korty között ki is kérné számon.

Érthető, hogy az emberek megunták a tizedik hónapja tartó távolságtartást, lakásban maradást, és vágynak a közösségi élményre, az akol melegére. Joguk van az utcán, az ablakom alatt akár minden egyes nap utcabált rendezni este tizenegyig, joguk van az utcán enni, inni, dohányozni. A kérdés csak az, hogy hol marad azoknak a joga, akik nem érzik magukat biztonságban áthatolni a maszk nélküli embermasszán, vagy csak kilépni a házból, ahol a lépcsőt padnak tekintő utcabálozók felháborodottan kommentálják, ha az ember megkéri őket, hogy legyenek kedvesek megmozdulni, ha ki vagy be szeretnénk jutni az épületből.

Tudják-e, hogy miattuk is nő a fertőzöttek száma, hogy veszélyes ez a fajta attitűd nem csak saját magukra, hanem a teljes társadalomra, gazdaságra? Hol van az én jogom, hogy eldöntsem, mennyi kockázatot vállalok cukorbetegként, ha nem tudom kikerülni a maszk nélkül bulizó tömegeket? Örülök, hogy az emberek jól érzik magukat, örülök, hogy megtalálják a módját, hogy együtt legyenek, de nem lehetne-e ezt úgy tenni, hogy közben ne veszélyeztessenek másokat?

Hol van az én jogom a biztonsághoz? Miért előbbre való a világjárvány közepén azoknak a joga, akik nem bírnak a fenekükön maradni? Ugyanezek az emberek, akik most önfeledten táncolnak maszk nélkül, még nem is olyan régen egészen egyértelműen elítélték a mindenféle korlátozást elutasító ultra-orthodox közösségeket, a több ezres családi eseményeken résztvevőket. Miben különbözik a vallásos vagy arab közösségek szabály nem követése az övéktől?

Félreértés ne essék, nem arról van szó, hogy beszari vagyok. Eljárok én is tüntetésekre (ahol mindenki maszkot visel), utazom vonaton és buszon, eljárok dolgozni – maszkban. Akármilyen kényelmetlen is. Jobb mint az intubálás.

- Hirdetés -