Milyen jó, hogy ma már nincs szülinapom!


És nem kell sorozatosan megbántódnom azon, hogy a férjemnek fogalma sincs arról, mit szoktak ilyenkor csinálni más emberek. Hogy a felköszöntés nem puszta mondat, hanem különböző dolgokkal való kedveskedés, mint torta vagy csokor, amit aztán az ember ugyan nem tud hova tenni, mert pont azokat a virágokat nem szereti, de akkor is!

Nem kell halálfáradtan, éppen elbóbiskolva a film alatt felpattannom, mert a zuhogó eső és a késői óra dacára kislányom és a barátnője – pótlandó a hiányt – kimentek tortát és lufikat venni, és most akarnak felköszönteni.

Jó, hogy ma már túl vagyok az újabban egyre kellemetlenebb módon érintő kérdésen, hogy hány éves is lettem?

Még e pillanatban se tudom eldönteni, hogy ezen az íráson nevetni, vagy sírni kellene.

Február 16. olyan, mint a nevem, olyan mintha én lennék. Pedig sem a születésem dátumát, sem a nevemet, sem magamat nem én választottam.

Szeretnék valamilyen lenni. Olyan, ami olyan is, amilyet tényleg én választanék. Remélem, hogy ezek a vágyak idővel egyre inkább meglátszanak majd rajtam.

Jó, hogy ma már nincsen születésnapom, és nem marcangolódik bennem az extrovertált és az introvertált keveréke, harcba állítva azt, aki figyelmet kíván magának azzal, aki szerényen – talán álszerényen –, de elbújna.

Hát kezdődjön a móka, ez az újabb év!