Gabe Dearborne interjúját közreadja Markovits Mária

Izraeli különleges egységek 1976. július 4-én hajnalban vakmerő akcióval szabadítottak ki több mint száz, az ugandai Entebbe repülőterén palesztin és német terroristák által fogva tartott izraeli túszt. Ezt az akciót négy évtized távlatából is minden idők legvakmerőbb kommandós akciójaként emlegetik. A következő írás az Izraeli Szemlében jelent meg a túszdráma harmincadik évfordulóján.

---

Alpha Foxtrot 139¹

Találkozás

Bevallom, kicsit mindig elfogódott vagyok, ha sorsdöntő történelmi események átélőivel, úgymond „nagy idők kis tanúival” hoz össze a véletlen. Attól tartok, hogy butaságokat fogok kérdezni, pedig annyira érdekel mindaz, amit az illető elmesélhet. Jelen esetben hatványozottan ezt éreztem, hiszen olyasvalakivel volt alkalmam beszélgetni, aki kereken három évtizeddel ezelőtt részt vett abban az eseményben, amely előtt az egész világnak tátva maradt a szája: egyike volt azoknak, akik kiszabadították a túszul ejtett utasokat az Air France eltérített és az ugandai Entebbe repülőterére irányított 139-es járatáról.

• 40 éve történt: Izrael lenyűgözte a világot az entebbei akcióval

Összeforrott baráti társaságunk egyik tagja Keidar Ervin, az egykori ejtőernyős kiképzőtiszt. Egyszer már mesélt nekünk az Entebbe-akcióról, de csak úgy dióhéjban, és bennem már akkor megfogalmazódott az ötlet, hogy egyszer majd részletesen is kikérdezem a történtekről. Természetesen a teljesség igénye nélkül, hiszen erről a vakmerő akcióról már mindent megírtak előttem, és két film is készült róla. Nem is annyira a történelmi hitelesség, a tárgyszerű pontosság érdekelt, mint inkább az eseményben aktívan részt vevő ember benyomásai, gondolatai, érzései, esetleges kétségei.

A legutóbbi találkozásunk kiváló alkalmat adott arra, hogy elbeszélgessek Ervinnel. Miután megízleltük felesége, Eszter asszony kitűnő főztjét, kötetlen beszélgetés során feltettem neki néhány kérdést a harminc évvel ezelőtt történtekkel kapcsolatban. Az idős kora ellenére még mindig fiatalosan rugalmas, állandóan mosolygó, vidám természetű férfi most is jókedvűen várta kérdéseimet, én pedig igyekeztem legyőzni magamban az elfogódottságot. Mindannyian kíváncsian ültük körül a nappali kis asztalát, és vártuk, vajon mit fog mesélni Ervin arról a felejthetetlen vállalkozásról.

– Hogyan kezdődött az akció? – kérdeztem, és közben igyekeztem megfogalmazni a következő kérdésemet.

– Ahhoz, hogy megérthessétek az Entebbe-hadműveletet, el kell mondanom, hogy a polgári utasszállító repülőgépek eltérítése, elrablása már az 1960-as években „divattá vált” – kezdte Ervin. – Az 1967-es hatnapos háború és a palesztin területek elfoglalása olyan feszültségeket teremtett Izrael és a környező arab államok között, amelyek szinte egyenesen vezettek az efféle terrorcselekményekhez. Jordánia, Szíria, Libanon és Egyiptom területén százezrével éltek palesztin menekültek, akik egyértelműen az Izraeli Államot tették felelőssé hányatott sorsuk miatt. A hatnapos háborúban elszenvedett megszégyenítő vereség csak fokozta az ellentéteket. Aztán eljött 1973 ősze, a jom kippuri háború, amelyet az arabok azért indítottak, hogy megsemmisítő csapást mérjenek az országunkra. A kezdeti sikerek azonban ismét csúfos vereségbe torkolltak, és a palesztin menekültek reménytelennek látták azt, hogy valaha is lehetőségük nyíljon a visszatérésre. Időközben sok vezéregyéniségük került izraeli börtönökbe.

– Ez eddig világos – vetettem közbe –, de még mindig nemigen értem, mi késztette arra a terroristákat, hogy az Air France gépét Ugandába térítsék. Miért éppen azt a gépet, és miért éppen Ugandába?

– Ez nagyon egyszerű – mosolyodott el Ervin. – Az évek során a terroristák igyekeztek magában Izraelben felszítani a gerillaháborút, de egyetlen eredményes kísérlettől eltekintve, amikor is a lodi repülőtéren lövöldözés tört ki, amelyben sokan meghaltak, és még többen megsebesültek, nem tudtak számottevő eredményeket elérni. Az izraeli biztonsági intézkedések túl szigorúak voltak, egyszerűen képtelenség volt kijátszani őket. Kiválasztottak tehát egy olyan repülőjáratot, amely innen szállt fel, de még valahol le kellett szállnia a célállomása előtt. Ott akarták feljuttatni a gépre a maguk embereit, hogy végrehajthassák az akciót. Mi sem volt természetesebb tehát, mint hogy a Tel-Aviv–Párizs járatot szemeljék ki, amelynek le kellett szállnia Athénban. Ez a járat az Air France 139-es járata volt, a nemzetközi légiközlekedés nyelvén az Alpha Foxtrot 139. A gép száz-egynéhány utassal indult Lodról 1976. június 27-én, majd másfél órai repülés után Athénban landolt, ahol újabb utasokat vett fel. Közöttük volt az a négy terrorista is, akik később eltérítették a gépet. Hogy miért pont Ugandára esett a választásuk? Ez is szinte magától értetődő. Uganda akkori diktátora, Idi Amin Dada lelkes híve volt az araboknak, és szoros baráti kapcsolatokat épített ki a palesztinokkal is.

– Ugyanakkor pedig Izraellel is, nemde? – kérdeztem.

– Ez így van – felelte Ervin. – Az ugandai légierőt, sőt a hadsereget is izraeliek képezték ki. Idi Amin szeretett kérkedni azzal, hogy neki mindkét szemben álló féllel jók a kapcsolatai. Mi több, az entebbei repülőteret is egy izraeli cég építette fel. De ez nem játszott szerepet abban, hogy a terroristák éppen ezt választották célpontul. Ez a tény inkább bennünket segített, amikor meg kellett terveznünk a túszok kiszabadítását.

Háttér

– Tehát Athén – jegyeztem meg. – Egészen pontosan mi is történt a görög fővárosban?

– Ott ismét több mint száz utas szállt be a gépbe, közöttük az a négy személy is, akik az akciót végrehajtották. Három férfi és egy nő. Ketten arabok voltak, a másik kettő pedig a német Baader–Meinhof-csoport tagja. Kézifegyverekkel és gránátokkal felszerelkezve, röviddel a felszállás után behatoltak a pilótafülkébe, és arra kényszerítették a legénységet, hogy a líbiai Bengázi repülőterén landoljanak, ahol üzemanyagot akartak felvenni, hogy folytathassák útjukat Ugandába. Ide, a Viktória-tó északi partjára 1976. június 28-án, hajnali három óra tizenöt perckor érkeztek meg, az utasok elhagyták a gépet, és a régi terminál épületében szó szerint fogságba kerültek, hiszen Entebbében további négy fegyveres terrorista várta a gépet, az ugandai hadsereg egységeinek a felügyelete alatt. Az utasokat azonnal szétválasztották, megalázó szelekció keretében: külön a zsidókat és izraelieket, és külön a többieket. Innen vált nyilvánvalóvá, mi a terroristák igazi szándéka.

– Ti mikor szereztetek tudomást az eltérítésről?

– Szinte egy időben magával az eseménnyel – mondta Ervin. – És a gépezet is majdnem azonnal beindult. Bengáziban egyetlen utas, egy fiatal, terhes francia nő hagyhatta el a gépet, a többiek a fedélzeten maradtak. Azonnal riadókészültségbe helyeztek bennünket, de meg kellett várnunk, hogy a terroristák lépjenek. Akkor, az akció kezdetén, még nem sejtettük, hogy Entebbe lesz a végcél.

– És mi történt, miután megtudtátok?

– Ahhoz, hogy megérthesd, hogyan működik az ilyesmi, tudnod kell, hogy minden hadsereg parancsnokságán működik egy szerv, amelyet hadműveleti osztálynak neveznek. Természetesen az izraeli hadseregnél is létezik ilyen osztály. Az itt szolgálatot teljesítő tisztek majdnem minden számításba jöhető eseményre kidolgoznak egy úgynevezett forgatókönyvet. Természetesen csak nagy vonalakban, elméletileg. Ha aztán bekövetkezik egy nem várt esemény, előveszik a megfelelő forgatókönyvet, és igyekeznek a lehető leghamarabb adaptálni a körülményekhez.

– Kik voltak akkoriban az izraeli hadvezetés kulcsfigurái?

– Ichak Rabin volt a miniszterelnök, és ebben a minőségében egyben a hadsereg főparancsnoka, Simon Peresz a hadügyminiszter, Motta Gur² tábornok pedig a hadsereg vezérkari főnöke. Ugyanakkor a hadműveleti osztályon teljesített szolgálatot a későbbi vezérkari főnök, Ehud Barak is. Tehát nagyjából ezeknek az embereknek a vállán nyugodott a túszok kiszabadítására irányuló akció megtervezése és kivitelezése is.

– Történt-e olyan diplomáciai lépés, amely a túszok szabadon engedését volt hivatott elérni?

– Igen. A franciák szinte az első perctől kezdve tárgyaltak a terroristákkal. Az ő közbelépésüknek köszönhető annak a fiatal nőnek a szabadon bocsátása is, aki Bengáziban elhagyta a gépet. A franciák a repülőgép tulajdonosaiként felelősek voltak minden utas életéért és biztonságáért, de magától értetődően elsősorban a francia állampolgárok érdekében emeltek szót. Itt meg kell jegyeznem valamit. Mi hajlamosak vagyunk arra, hogy a franciákat zsidóellenesnek, Izrael-ellenesnek bélyegezzük. A gép parancsnokának és teljes személyzetének a túszejtők szabad elvonulást ajánlottak fel, miután különválasztották az utasokat. A gép parancsnoka azonban kategorikusan kijelentette, hogy a legénységével együtt Entebbében marad mindaddig, amíg az ügy be nem fejeződik, mert felelősnek érezte magát az összes utasért.

Testet ölt a legmerészebb terv

– Szép dolog – bólintottam –, csakhogy ilyenkor ez édeskevés. Amennyire a terroristákat ismerjük, rájuk nem hatnak az efféle humanitárius meggondolások.

– Ez igaz – felelte elgondolkodva Ervin. – Éppen ezért a hadműveleti osztály sem tétlenkedett. Attól a pillanattól kezdve, amikor megtudtuk, hogy a 139-es járat Entebbében landolt, akcióba lendültek, szinte meg sem várva azt, hogy felsőbb utasítást kapjanak. Mondom, hogy kezünkre játszott az a tény, hogy az entebbei régi terminál épületét egy izraeli vállalat, a Szolel-Bone³ tervezte és kivitelezte. Tehát kéznél voltak az eredeti tervrajzok. Ezek alapján könnyebben lehetett megtervezni az esetleges kiszabadítási hadműveletet. Miért mondom, hogy esetleges? Azért, mert Motta Gur meglehetősen határozatlan volt az ügyben, és attól tartott, hogy a kudarc az összes izraeli és zsidó túsz életébe kerülne. Túl nagy volt a távolság – megközelítőleg háromezer-ötszáz kilométer –, és túl nagy volt a kockázat. Ennek ellenére Rabin miniszterelnök és Peresz hadügyminiszter amellett foglaltak állást, hogy az akció kivitelezhető. Végül nekik lett igazuk.

– Történt-e más diplomáciai kísérlet is a túszok kiszabadítására?

– Természetesen – felelte Ervin. – Tőlünk függetlenül, ugyanakkor velünk karöltve is, a franciák azonnal tárgyalni kezdtek. Tőlünk függetlenül, mivel az utasok fele francia állampolgár volt. És velünk karöltve, mert a terroristák ötvenhárom, Izraelben, Franciaországban, Németországban, Svájcban és Kenyában fogva tartott, elítélt terrorista szabadon bocsátását követelték a túszokért cserébe. Az ezeket a követeléseket tartalmazó üzenet június 29-én késő este érkezett. A második üzenet sokkal konkrétabban fogalmazott: amennyiben július 1-jén, izraeli idő szerint délután két óráig nem teszünk eleget a követeléseknek, az utasokat ismét felszállítják a repülőgépre, és velük együtt felrobbantják.

– Volt-e valamilyen eredménye ezeknek a diplomáciai kísérleteknek?

– Csupán annyi, hogy az utasok közül negyvenheten – természetesen nem izraeliek – egy másik, közben érkezett Air France-géppel elhagyhatták Entebbét. Ekkor makacsolta meg magát a francia parancsnok és egész legénysége, mondván, hogy ők csak az összes utassal együtt hagyják el a repülőteret. A kiszabadított utasokat, amint megérkeztek Európába, alaposan kikérdezték az illetékes szervek, hogy megtudják, milyenek a körülmények Entebbében. Innen tudta meg a mi hadműveleti osztályunk is, hogy a zsidó és izraeli utasokat elkülönítették a többi utastól, és hogy az ugandaiak aktívan részt vettek az eltérítésben.

– Mi volt az események további menete?

– Ahogy mondani szokás, szünet nélkül dolgoztunk. Mindnyájan. Meg kellett határozni, milyen erő szükséges egy rajtaütéshez, hogyan szállítsuk oda a katonákat, hogyan kerüljük el, hogy a zsidó túszoknak bajuk essen, vagy meggyilkolják őket, és végül hogyan juthatunk vissza Izraelbe. A rajtaütésnek pontosnak és meglepetésszerűnek kellett lennie, elkerülendő, hogy az ugandai katonák esetleg más egységeiket is riadóztathassák. Csak éjszakai akció jöhetett számításba. Az éjszaka leple alatt az ember sok mindent meg tud csinálni.

– Hogyan választottátok ki a repülőgépeket?

– Ennek megvannak a maga kritériumai. A legcélszerűbbnek a C–130 Hercules⁴ tűnt. Miután a hadműveleti osztály megvizsgálta a körülményeket, és nagyjából meghatározta a rajtaütést végző erő szükséges nagyságát, arra a következtetésre jutottunk, hogy négy ilyen géppel indulunk útnak, valamint egy Boeing 707-es⁵ utasszállítóval. Utóbbi volt a biztonsági tartalék arra az esetre, ha tűzharc törne ki a támadó erő és a terroristák között, és a Herculeseket repülő kórháznak kellene berendezni. Ugyanis ebben az esetben a becsült nyolcvan utas helyett egy-egy Hercules csak húsz-harmincat tudott volna szállítani. Ugyancsak ezek a gépek látták el a rádió-összeköttetés szerepét is. Számításba kellett még venni azt is, hogy a támadáshoz fegyverek, muníció, sőt járművek is kellettek.

– Mekkora volt a támadó egység?

– Mindent összevetve kétszáz fő. A hadműveleti osztály Dan Somron tábornokot jelölte ki az akció szárazföldi parancsnokságára. Az egységbe beletartozott a négy Hercules egyenként hatfős legénysége is, amely parancsnokból, másodpilótából, fedélzeti mérnökből, navigátorból és két úgynevezett loadmasterből⁶ áll. A Boeing legénysége nem tartozott bele a az egység létszámába. Amikor először találkoztunk, Dan Somronnak főtt a feje, hogyan ossza el a legénységet és a harci erőt úgy, hogy a lehető legtöbb hely maradjon a kiszabadítandó túszoknak. Ekkor mondtam neki: „Dan, ha loadmasterre van szükséged, egynek itt vagyok én magam.” Éppen elégszer láttam el ezt a feladatot, amikor az ejtőernyősökkel gyakorlatoztunk. Volt benne tapasztalatom, Dan pedig hagyta magát meggyőzni, így le tudott faragni valamicskét a létszámból. Közben, mivel rendelkezésünkre állt az entebbei régi terminál teljes tervdokumentációja, megépítettük a makettjét, és azon végeztünk támadási és mentési gyakorlatokat.

– Haladt-e időközben a diplomáciai tevékenység?

– Igen, és ennek két fontos mozzanata volt. Egyrészt újabb százegy nem zsidó és nem izraeli foglyot engedtek el a terroristák, másrészt közben a kormány, hogy időt nyerjen, megszavazta, hogy tárgyalni kezd a túszejtőkkel. Harmadrészt pedig a terroristák kitolták az ultimátum időpontját július 4-ére. Tehát az eleinte becsült időnél több állt a rendelkezésünkre, hogy felkészülhessünk az akcióra. És erre az időre szükség is volt. Például be kellett szereznünk egy fekete Mercedes gépkocsit, méghozzá ugyanazt a típust, amellyel Idi Amin járt. Mármost tudni kell, hogy Ugandában baloldalt közlekednek, mint Angliában, tehát a kocsinak jobb oldali volánnal kellett rendelkeznie. Sikerült is találni egy ugyanolyan típusú autót, csakhogy az volt a bökkenő, hogy nem fekete volt, hanem sötétkék. Sebtében lefestettük feketére, és hogy érzékelhesd, a határidő-módosítás ellenére is mennyire szűkében voltunk az időnek, még nedvesen vittük fel a kocsit a gépbe. Útközben száradt rá a festék.

Tűzvonalban

– Tehát elérkezett július 1-je. Mi történt ezután?

– Megfeszített erővel folyt az edzés. Mindenki pontosan tudta a dolgát, minden egyes embernek előre meg volt szabva, hol támad, és milyen időpontban. Találtunk egy nagydarab katonát is, akit Idi Aminnak álcáztunk: fekete cipőkrémmel afrikait varázsoltunk belőle, és díszes tábornoki egyenruhába bújtattuk. Abban bíztunk, hogy majd a nagy zűrzavarban az ugandaiak nem nézik meg alaposan, ki ül a kocsiban, és sikerül félrevezetnünk őket. Volt is nem kevés nevetés, mert az ál-Amin folyton szitkozódott a cipőkrém miatt, mondván, hogy csípi a bőrét. Beszereztünk néhány Land Rovert⁷ is, hogy ezzel is megtévesszük az ugandaiakat. Július 2-án éjszaka a pilóták a fel- és leszállást gyakorolták a Herculesekkel. Minden óraműpontossággal működött.

– Mikor indultatok útnak?

– Szombaton, július 3-án. Ekkor mindenki a fedélzeten volt, és délután 13:20-kor szálltunk fel. A cél a Sínai-félsziget déli csücske volt, Ofir⁸. Itt kellett megvárnunk a végleges parancsot az akció megindítására. Feltankoltuk a gépeket, ellenőriztünk mindent, amit csak lehetett, és meg sem vártuk a kormány jóváhagyását. Felszálltunk, és már a levegőben kaptuk meg a rádióüzenetet, hogy a kabinet jóváhagyta az akciót. Nekünk nem volt vesztegetni való időnk, és viszketett is a markunk, hogy alaposan befűtsünk a terroristáknak.

– Milyen útvonalat követett a kötelék?

– Mindvégig a nyílt tenger fölött repültünk. Előbb az Eilati-öböl, majd a Vörös-tenger fölött. Nagyon pontosan kellett tartanunk az útirányt, hiszen mindkét oldalon ellenséges országok helyezkedtek el: keleten Szaúd-Arábia, nyugaton Egyiptom, délebbre pedig Szudán. Egyiptommal az 1973-as háború után hivatalosan tűzszünet volt érvényben, de számítanunk kellett arra, hogy ha túl közel merészkedünk, az egyiptomi légierő megtámadja az egységünket. Nagyon pontosan és óvatosan kellett navigálnunk. Aztán túljutottunk Szudánon is, és ott már baráti ország fogadott: Etiópia. Ennek a légterén kellett keresztülrepülnünk ahhoz, hogy megközelítsük a Viktória-tavat.

– Milyen más óvintézkedéseket tettetek?

– A hadműveleti osztály tanulmányozta az entebbei repülőtér menetrendjét. Tudtuk, hogy valamikor éjfél előtt egy brit utasszállító fog leszállni. Úgy kellett időzítenünk az érkezésünket, hogy az első Hercules közvetlenül a brit gép után landoljon, még mielőtt az ugandaiak kiolthatják a bevezető fényeket. Ezen a gépen olyan katonák tartózkodtak, akik begyakorolták, hogyan biztosítsanak bevezető fényeket a többi gép számára. Ezenfelül vittünk magunkkal néhány kézi szivattyút is, hogy szükség esetén a föld alatti tartályokból feltankolhassuk a gépeket a visszatérés előtt. Ez utóbbiakról azonban tudtuk, hogy tényleg csak végszükség esetén folyamodunk hozzájuk, mert a kézi szivattyúzás borzalmasan lassú munka, nekünk pedig a lehető leggyorsabban el kellett hagynunk Entebbét az akció után.

– Milyen gyorsan zajlott le a művelet?

– Ha egyetlen szóval kellene jellemeznem, azt mondanám: villámgyorsan. A gép még nem ért földet, de a hátsó rámpa már nyitva volt, így a földet érés pillanatában a Mercedes és két dzsip már száguldott is a terminál felé, még mielőtt a Hercules leállt volna. Az ejtőernyősök kiugráltak, és biztosították a bevezető fényeket. Két őrszem megálljt parancsolt az „elnöki kocsinak”, de a mieink azonnal lelőtték őket. Az első rohamegység kiugrott a járművekből, és gyalogosan, futva tette meg az utolsó negyven métert a terminál épületéig. Behatoltak az épületbe, és héberül elkiáltották magukat: „Feküdjetek le, izraeliek vagyunk!” Erre természetesen az összes túsz hasra vágta magát, csak a terroristák maradtak állva, a rohamejtőernyősök pedig egyenként leszedték őket. A második rohamosztag a „szolgálaton kívül” lévő terroristákat semlegesítette. Ekkor kapott halálos fejlövést Joni Netanjahu alezredes, Bibi bátyja. Máig nem tisztázott, vajon egy terrorista végzett-e vele, esetleg egy ugandai mesterlövész, vagy a bajtársai eltévedt golyója. Mindent egybevetve, az első Hercules földet érésétől számított három percen belül a terminál a mi kezünkbe került. Miután minden gép földet ért, páncélozott csapatszállítók gördültek ki a betonra, hogy elfoglalják a repülőtér kulcsfontosságú pontjait. A gyalogosok biztosították az összes útvonalat, és megrohamozták az új terminált, valamint az irányítótornyot. Egy osztag felrobbantotta az Entebbében állomásozó MiG–15⁹-ösöket, szám szerint hatot, amelyek nagyjából az ugandai légierő egynegyedét tették ki, hogy megakadályozzanak egy esetleges légi üldözést. Egy másik csoport azonnal kezelésbe vette a szivattyúkat, de később, amikor már nyilvánvalóvá vált, hogy az egész repülőtér a mi kezünkben van, a szabványos szivattyúkkal tankolták fel a gépeket. A túszokat kereken hét perc alatt evakuáltuk a terminál épületéből, és beszállítottuk őket a Herculesekbe. Ezután az ejtőernyősök visszavitték a járműveket, és július 4-én hajnali 0:40-kor az utolsó izraeli gép is felszállt Entebbéből. Nem maradt más utánunk, mint a szitává lőtt régi terminál, a felrobbantott harci gépek füstölgő roncsai és a nyolc terrorista holtteste.

Utórezgések

– A visszaúton is hasonló óvatossággal repültetek, mint odafelé?

– Igen, bár annyiban könnyebb volt a helyzetünk, hogy leszállhattunk újra tankolni Nairobiban. A kenyaiak nagyon rendesek voltak, úgy fogadták a gépeket, mintha szabályos kereskedelmi járatok volnának, és mindennel elláttak minket. Hamarosan ismét a levegőbe emelkedtünk, és a Vörös-tenger fölött repülve Izrael felé vettük az irányt.

– Minden túszt sikerült kimenteni Entebbéből?

– Sajnos nem. Dora Bloch asszony szerencsétlenül járt: étkezés közben egy csirkecsont akadt a torkán, és mivel a repülőtéren nem lehetett ellátni, egy kampalai kórházba szállították. Amikor Idi Amin tudomást szerzett az akcióról, valamint arról, hogy büszkeségének, a légierőnek a negyede már nem létezik, parancsot adott Bloch asszony meggyilkolására. Így nélküle tértünk vissza Izraelbe.

– Milyen visszhangot váltott ki az akciótok?

– Sejtheted, milyet. Még jóformán fel sem szálltunk Entebbéből, amikor a szemfüles újságírók már ki is szimatolták, hogy tűzharc volt a repülőtéren. Persze odacsődültek, és helyszíni közvetítéssel adták hírül a nagyvilágnak, hogy kiszabadítottuk az Alpha Foxtrot 139-es utasait. Mire az első gépünk földet ért Lodon, az országban már elterjedt a sikeres akció híre. Nehéz lenne érzékeltetni, mekkora tömeg várt minket a repülőtéren. Örömünket csak Dora Bloch asszony és Joni Netanjahu elvesztése árnyékolta be. Utóbbi tiszteletére az akció Jonatan-hadműveletként vonult be a köztudatba. De mi, veteránok, akik részt vettünk benne, csak Entebbe-akcióként vagy még egyszerűbben, a 139-es járatként emlékszünk rá. És van mire emlékeznünk.

– Azt hiszem, nem tévedek, ha azt feltételezem, hogy a terroristáknak egy időre elment a kedvük ujjat húzni Izraellel.

– Nem tévedsz. A vakmerő rajtaütés elsősorban azt bizonyította be, hogy egy elszánt nemzet sikerrel szállhat szembe a terrorral, és le is győzheti azt. Ugyanakkor a hadművelet Idi Amin diktatúráját is megrázta. Ugandában szabotázsokat szerveztek, és komoly ellenállás alakult ki, ami végül 1979-ben a diktátor bukásához vezetett.

Beszélgetésünk végére Ervin egészen belemelegedett az események felidézésébe. Amikor elhangzottak utolsó szavai, arcán árnyék suhant át.

Nem kérdeztem többet, mert mindent elmondott, amit erről az akcióról el lehetett mondani, de kérdés nélkül is tudtam, hogy azokra gondol, akik akkor vele vállvetve harcoltak, és azóta eltávoztak közülünk.

---

Röviden rólunk, azaz a társaságunkról: egy internetes fórumon indult a kapcsolatunk, aztán személyesen is találkoztunk. Elég gyakran, legalább kéthavonta összejöttünk valamelyikünk lakásán. Amikor a mellékelt interjú készült, éppen Kirjat Onóban vendégeskedtünk, Ervin és Eszter lakásában.

Gabe Dearborne (Kovács Gábor Iván) Aradról alijázott az 1990-es évek elején, technikusként kereste kenyerét, tehetséges és rendkívül tájékozott ember volt. Fiatalon, ötvennégy évesen halt meg, rákban, 2009-ben. Az interjúalany, Keidar Ervin hetvenöt évesen, 2011 januárjában hunyt el. Őt követte – több barátunk mellett – a felesége, a debreceni születésű Eszter, az egyik legcsodálatosabb ember, akit ismertem.

Szép emlékeim maradtak, gazdagabb lettem a barátságukkal.

Az interjú hangulatán is érződik a bennünket összekötő barátság melegsége, mélysége. Mindannyian igazi izraeliek lettünk, állandó és szoros kapcsolatban álltunk, egészen a végső percekig. Hiányoznak. Gábor és Ervin beszélgetése alatt tátott szájjal követtük az ugandai akció megannyi pillanatát, úgy, ahogyan azt Ervin elmesélte. Az egész társaság jelen volt, és nagyon büszkék voltunk arra, hogy nemcsak egy szemtanú, de a történetben aktívan részt vevő – szemünkben hős – szavain keresztül követhettük a nem mindennapi túszmentés drámai pillanatait.

---