A Jom HaAcmaut a nagy nemzeti grillezés ünnepe is.
Úgy kezdődött, hogy tegnap este kilenckor telefonáltak a Tiv Taamból, amikor épp a budapesti vendégekkel a vacsoránk desszertjénél tartottunk. – Micsoda szorgalom, még mindig dolgoztok? – kérdeztem héberül vidáman. – Nem igazán! – feleli, és kiábrándító módon közli, hogy az egész rendelésem valami technikai hiba miatt törölve lett, és nem is teljesíthető már az ünnep előtt. Kétségbeesésemben vitatkozni kezdtem. Ez, még ha értelmetlennek tűnik is, bevett taktikám, szóval tartva az ügyintézőt, hátha kibök valami plusz információt, vagy nekem jut eszembe egy életmentő ötlet. De itt már semmi sem segített. – Levontam a tanulságot, soha többet nem rendelek tőletek semmit! – fogadkoztam dühömben.
Reggel hét harminckor már kint is voltam a házból. Emberi büszkeségem morzsáit gyűjtögetve a Tiv Taamban gondoltam kezdeni, mert tudtam, sehol nincs esélyem így az utolsó pillanatban swarma nekevára, azaz pulyka tojó felsőcombra. Az üzlet előtt azonban tilos parkolni. A parkolóhelyeket rakodóhelynek minősítették, és rendszeresen ott portyáznak a városháza közteresei. A rakodásra kijelölt órákon kívül meg Huldai – a szememben hitelességét vesztett polgármester – fondorlatosan átminősítette az összes ilyen helyet mozgássérült parkolóvá. Mintha csak bosszút akarna állni rajtunk, polgárokon, vagy csak az empátia érzéke hiányos. Neki biztosan nem gond a parkolás, hisz a jobban szituáltak lakásaihoz általában tartozik parkoló, ha nem a hivatali autó várja a kapu mellett. Ma viszont rendes polgár akarok lenni, és körbehajtok az épület körül, legördülve a parkolóházba, ahol zárt kapuk fogadnak. Gombnyomásra a mikrofonon át tájékoztatnak, hogy a tagságival nem rendelkezők számára csak nyolc után nyit a parkoló. Vissza az utcára ebek harmincadjára. Lesz ami lesz, beparkolok a tilos helyre. – Nincs swarma nekeva! – mondja a grúz pultosnő. Már egész jól beszél héberül, ahhoz képest, ahogy egy éve kezdtük a pult két oldalán, én mint vevő, ő mint eladó. Az araboknál ünnep van, ezért nem dolgoznak a vágóhidakon – magyarázza a hiány okát. Azért a leszállított árú srimpszet mégis csak megveszem, hogy legyen már egy biztos tétel, amit pálcikára lehet tűzni az ünnepi grillezéshez.
Szerencsére nincs büntetés a szélvédőn. Irány a Johananof. Két napja egész klassz áron volt ott pulyka. A parkolót itt az üzlet állja bizonyos összegű vásárlás felett. Mint megtudom, sajnos nincs kiszállítás egyáltalán, én meg nem akarom a hat liter tejet, zöldséget, krumplit, a heti bevásárlást magammal cipelni egész nap. Azért benézek a húsos pulthoz. Nincs pulyka, csak pargit, mely nevével ellentétben nem növendék csirke, csupán kicsontozott csirkecomb. “Kettő reklámáron”, hirdeti az ünnepi cirádákkal díszített tábla, de ár nélkül. – Mennyibe is kerül? – fordulok az etióp pultos sráchoz. – 135-be a két kiló – fordul hozzám, mintha a világ legjutányosabb árát ajánlaná. – Mi?! 67 egy kiló? – visítok fel magamban, és kérdezem őt egész normális tónusra halkítva a hangom: – Na ne! Ennyit nem vagyok hajlandó fizetni ezért! – Jom haacmauti ár – feleli magyarázkodva. A parkoló így, hogy nem vettem semmit: 25 sékel. Lehet, levonva a hús árából a megvételekor ingyenes parkolót, mégiscsak meg kellett volna vennem a szemtelenül drága csirkét. Nem, nem engedhetem, hogy kihasználják vásárlói kiszolgáltatottságomat, még akkor sem, ha így egyértelműen rosszabbul járok, és folytatnom kell az ismételten kétséges kimenetelűvé váló húsvadászatot.
Irány a Shufersal! Ott biztos van házhoz szállítás. Ingyenes a parkolás, mert az edzőtermem is ugyanott van, illetve, ha vásárlok, amúgy is. – Ott a tábla, olvassam el! – mutat az üres baromfis pult fölé az eladó, ahol valóban nyomtatott figyelmeztetés olvasható, hogy tessék idejében megvenni, mert „machszor” – azaz hiány – lehet az ünnep miatt baromfihúsból. – Nem, nem értem meg! – felelem a flegma unalommal okító eladónak. – Ha kereskedő lennék, örülnék a megnövekedett keresletnek, és még többet igyekeznék eladni a vevőimnek. Mi ez a hiánygazdaság? És én pontosan tudom, mi ez. Az, amire egyik eladó sem hivatkozott, az izraeli üzleti szereplők kartellje, mely túszként tartja a lakosságot, mesterségesen magasan tartja az árakat. Meggátolja a világpiacról való olcsóbb beszerzést. Az sem érdekli, ha időnként áruhiány lép fel, mert minden jó hivatkozás lehet a még nagyobb áremelésre.
A végén a mélyhűtő mégsem okozott csalódást. Ott várt, ahogy reméltem, az átlagárához képest kifejezetten olcsóbb bélszín. A friss bélszín 240 sékeléhez képest, most 120-ról 145-re emelve kilója. De ez legalább biztos hús, nem úgy, mint az örök lutri, az izraeli marha.
Végre megvan a hús, mely a nagybevásárlással együtt várja a hazaszállítást.
Kissé megkönnyebbülten lépkedek le a szuper lépcsőin, ugyan marha drága volt a marha.
Azon morfondírozom, hogy más közösségi megosztó oldalakhoz hasonlóan, mint az Airbnb, mely gazdasági szereplővé és komoly konkurenciává teszi azokat, akiknek egyetlen tőkéje a lakásuk, egy olyan online vállalatot kéne alapítani, mely az állam, a szakszervezetek, a befuccsolt érdekvédelem és a meghekkelt parlamentarizmus helyett az átlagpolgárok, a kisember jogait védi.
Izrael függetlenségének 74. ünnepén.
Festőművész
