Az izraeli média felszínes címei mögött négy komoly kihívás bújik meg: a demográfiai változások megnehezítik Izrael számára a vitatott területek feletti ellenőrzés fenntartását; a kormányzás kudarca az izraeli arab településeken túl is érezhető lesz; a hadsereg toborzási modellje fokozatosan összeomlik; és a fokozódó kibertámadások is súlyos árat követelnek – írja Amos Harel a Haaretzben megjelent elemzésében.
A napi médiavisszhang Izraelben szinte teljes egészében az itt és most témáival foglalkozik. Ritkán fordul elő, hogy biztonsági-stratégiai ügyekben a sajtó időt vagy gondolatot szenteljen annak, ami a horizonton túl, néhány héttel később várható. Az elmúlt év újsághíreinek véletlenszerű áttekintése a fenyegetések szokásos keverékét adja: Irán, Hezbollah és – gyakrabban – a palesztin terrorizmus, a gázai rakétakilövésektől a magányos terroristák támadásaiig. A valóságban Izraelnek ennél jóval távolabb kell tekintenie. Következzen a harmadik akut probléma, amellyel szembe kell néznünk:
- Négy kritikus fenyegetés Izraellel szemben, és egyik sem Irán
- Kritikus veszély Izraelre – Amikor cserbenhagy az állam
Az elmúlt években az IDF jelentős magyarázó és marketing erőfeszítéseket tett annak bizonyítására, hogy a védelmi költségvetés növelése jelentős javulást eredményez olyan területeken, mint a tűzerő, a hírszerzés és a kiberhadviselés. Az Aviv Kochavi vezérkari főnök vezette „Tnufa” (Lendület) nevű többéves program valóban ambiciózus, nagy horderejű folyamatokat indított el, amelyeknek egyértelmű előnyt kell biztosítaniuk a hadseregnek az ellenféllel szemben, a Hezbollahhal vagy a Hamasszal vívott háború esetén. A terv azonban nem old meg két olyan hosszútávú, alapvető problémát, amelyektől az IDF szenved: a meglévő toborzási modell fokozatos összeomlását, és a szárazföldi erők bevetésével kapcsolatos – főleg sűrűn lakott városi területeken bekövetkező – koncepcionális zavar egy jövőbeni konfliktusban.
Véleményem szerint a munkaerő-válság jelenti a fő veszélyt a hadseregre, ha nem is Izrael biztonságára.
Izraelben a 18 éveseknek csak a fele vonul be a hadseregbe
– a zsidó fiúk helyzete jobb, de még ott is csak körülbelül 70 százalékról van szó – , s ezért ma már nincs sok értelme egyenlőségről beszélni a teherviselésben. A probléma kevésbé politikai jellegű, mint amilyennek tűnik. Nem elsősorban és közvetlenül a katonai szolgálatot nem vállaló ultraortodoxok magas arányából (a besorozandók körülbelül 15%-a), vagy a megszállt területeken zajló rendészeti tevékenység miatti fenntartásokból fakad. A probléma inkább az izraeli társadalmon belüli változásokhoz és az újoncok természetéhez kapcsolódik.
Az IDF néhány ügyes trükk használatával képes úgy bemutatni a dolgokat, mintha éppenséggel nőtt volna a harci szolgálat iránti motiváció az elmúlt években. A gyakorlatban azonban jelentősen, a hadkötelezett férfiak 12%-ára nőtt a szolgálat alóli mentális okok miatti felmentésben részesülők aránya az elmúlt sorozási ciklusokban. Ez a jelenség még súlyosbodhat, ha figyelembe vesszük a koronajárvány fiatalokra gyakorolt súlyos pszichológiai következményeit.
Ez más jelenségekhez is kapcsolódik: egyik a „szelektív motiváció”, amikor a fiatalok csak bizonyos olyan pozíciókért hajlandók erőfeszítéseket tenni, amelyek presztízzsel vagy más előnyökkel járnak (például egy hasznos szakma elsajátítása). A másik jelenség a szolgálat közbeni nagy mértékű lemorzsolódás a harci egységekből. És van egy olyan jelenség is, amelyet a hadsereg nem hajlandó elismerni: ez a parancsnoki kar minőségének folyamatos romlása a kevésbé jónak számító egységekben. Bár a hadsereg Bahad-1 kiképzőtábora tele van, fel kell tenni azt a kérdést is, hogy pontosan kikkel. Egy szem elől rejtett válságról van szó, jó néhány minőségi harcos tartózkodik attól, hogy tiszti pályára lépjen, mások pedig tétováznak, hogy hosszú parancsnoki pályát kezdjenek annak a generációnak a szellemében, amelynek kevés hosszútávú elkötelezettsége van.
A hadsereg – becsületére legyen mondva – javította és egyszerűsítette a kiválasztási és toborzási folyamatokat. Ritkán kényszeríti a katonákat harci pályára, tudván, hogy a kényszer nem erősíti a motivációt a harcra.
Ezzel szemben a női katonák körében nagymértékben javult a minőségi színvonal, a legtöbb pozíció ma már nyitva áll előttük, és folyamatosan nő közöttük a harci egységekben szolgálók aránya (idén 12%-os volt a növekedés, így a harci egységekbe bevonuló nők száma már két hadosztálynyi).
De a szárazföldi erők riasztó állapota összefügg egy másik dologgal is, mégpedig fokozódó marginalitásukkal az IDF támadó tevékenységében. Először is, Izrael offenzív hadműveleteinek nagy része már a háborúk közötti hadviselésként zajlik, melyben a támadások a határtól távol történnek, ami a szárazföldi erőket szinte egyáltalán nem érinti, mert a katonai műveletek a légierőre és a hírszerzésre támaszkodnak. Másodszor, amikor az elmúlt években a Gázai övezetben támadó hadműveletekbe rántotta Izraelt a Hamasz, a hadsereg akkor vagy megelégedett a szárazföldi erők nagyon korlátozott használatával (2014-ben az Erős Szikla – Cuk Eitan), vagy teljesen elkerülte azt (tavaly a Falak Őrzője – Somer Hachomot).
Ha így áll a helyzet, nem csoda, hogy a hadsereg harci egységeiben végzett szolgálat kevésbé vonzó a hadkötelesek számára, és minden bizonnyal a meghosszabbított állandó szolgálatra jelentkezés is kevésbé vonzó egy tiszt számára.
Összetett szakmai kérdések merülnek fel ezzel szemben, amikor az orosz hadsereg – amelyre a közelmúltig az IDF nagy szakmai elismeréssel tekintett – teljesen megbukott az ukrajnai háborújában. Vajon az orosz kudarc csak a hadsereg egyedi problémáira vezethető vissza (alacsony morál, gyalázatos logisztika, indokolatlan támadó háború), vagy ilyen nehézségekkel kell szembenéznie Izraelnek is, ha a sűrűn lakott városi területeken védekező gerillahadsereg elleni csatában találja magát?
(folytatás következik)
Héberről fordította frankpeti
Egy további akut probléma:
