Négy kritikus fenyegetés Izraellel szemben, és egyik sem Irán 

Amos Harel írása

Köszönjük a Patreon-os és PayPal-es támogatóink adományait, amivel segítik életben tartani a magazint! Ha szereted olvasni az Izraelinfót és úgy gondolod, érdemes és fontos folytatni ezt a projektet, itt csatlakozhatsz havi támogatóinkhoz. Egyéb támogatási lehetőségek itt.

Az izraeli média felszínes címei mögött négy komoly kihívás bújik meg: a demográfiai változások megnehezítik Izrael számára a vitatott területek feletti ellenőrzés fenntartását; a kormányzás kudarca az izraeli arab településeken túl is érezhető lesz; a hadsereg toborzási modellje fokozatosan összeomlik; és a fokozódó kibertámadások is súlyos árat követelnek – írja Amos Harel a Haaretzben megjelent elemzésében.

A napi médiavisszhang Izraelben szinte teljes egészében az itt és most témáival foglalkozik. Ritkán fordul elő, hogy biztonsági-stratégiai ügyekben a sajtó időt vagy gondolatot szenteljen annak, ami a horizonton túl, néhány hétnél később várható. Az elmúlt év újsághíreinek véletlenszerű áttekintése a fenyegetések szokásos keverékét adja: Irán, Hezbollah és – gyakrabban – a palesztin terrorizmus, a gázai rakétakilövésektől a magányos terroristák támadásaiig. A valóságban Izraelnek ennél jóval távolabb kell tekintenie. Következzen négy akut probléma, amellyel szembe kell néznünk, szinte Irán említése nélkül. Az első:

Több az arab, mint a zsidó

Az elmúlt két évben legalább két biztonsági szerv nem hivatalos vizsgálatot folytatott az izraeli-palesztin demográfiai helyzet kényes témájával kapcsolatban. Hasonló eredményre jutott mindkét felmérés, amely különböző – statisztikával foglalkozó – szervektől származó adatok gyűjtésén és elemzésén alapult:

valamikor 2020 körül következett be a fordulópont. Azóta – hosszú évtizedek óta először – a Földközi-tenger és a Jordán folyó között valamivel több arab él, mint zsidó.

A különböző jogállású etnikai csoportok lélekszáma a tenger és a folyó között összesen valamivel több mint 14 millió ember. Mindent összegezve, egyik oldalon a zsidók, a másikon az izraeli állampolgárságú arabok, a kelet-jeruzsálemi – izraeli személyi igazolvánnyal rendelkező – palesztinok, a ciszjordániai palesztinok és a Gázai övezetből származó palesztinok, majdnem egyenlő értékeket kapunk, kismértékű számbeli előnnyel az arab félnek.

- Hirdetés -

Ez egy jelentős fordulópont, mert az idő múlásával ezek a tendenciák valószínűleg tovább folytatódnak, és a különbség valószínűleg még kissé nőni is fog a különböző szektorok közötti születésszám-különbségek miatt (annak ellenére, hogy az arabok születési aránya tovább csökken). Hosszabb távon ennek a ténynek az ismerete a nemzetközi közösségben is növekedni fog. Ilyen körülmények között Izraelnek még nehezebb lesz Ciszjordánia nagy területeinek örökös megszállásának fenntartása, ahol a palesztinok egy része teljesen ellenőrzése alatt áll, másik része részleges gyakorlati irányítása alatt (ellenőrző pontok, letartóztatások, perek), de kivétel nélkül mind szavazati jog nélkül az izraeli választott intézményekben.

Nyugaton egyre nagyobb gyanakvással fogadják azt az állítást, miszerint ez csak átmeneti állapot, csupán a még nem rendezett biztonsági körülményekből fakad. Ugyanakkor

az elmúlt években a megszállt területeken élő palesztinok körében végzett felmérések azt mutatják, hogy az egységes állam gondolata egyre nagyobb támogatottságot élvez.

Egyre több palesztin, különösen a fiatalabb nemzedék, feladja a kétállami elképzelés támogatását azzal a feltételezéssel, hogy a dolgok maguktól, majd az ő javukra fognak végződni. A demográfiai előny végül elviselhetetlen nemzetközi nyomást fog gyakorolni Izraelre, és kénytelen lesz feladni és egyesülni az arab többséggel.

Benjamin Netanjahu volt miniszterelnök éveken át egyik fő céljának tekintette a palesztin állam létrehozásának meghiúsítását. Netanjahu minden elképzelhető késleltetési taktikát alkalmazott. A palesztin vezetés rugalmatlansága is a javára vált, pedig a nemzeti frakció élén álló Mahmud Abbasz PH elnök valószínűleg a mozgalom valaha volt legmérsékeltebb vezetője. Barack Obama elnök jelentős nyomására Netanjahu – 2009-es Bar-Ilan beszédében – elismerte a kétállami megoldást, és még az építkezés ideiglenes leállítását is elfogadta a zsidó telepeken. A gyakorlatban teltek az évek, megkezdődött a felfordulás az arab világban, és Obama elvesztette hitét és érdeklődését az izraeli-palesztin konfliktus megoldásának kilátásaiban. Netanjahu, aki eleve nem hitt benne, visszatért eredeti nézeteinek kifejtéséhez, és 2017-től Obama utódjában, Donald Trumpban lelkes támogatójára lelt.

Gőzerővel visszatértek az építkezések a ciszjordániai zsidó telepeken, amelyek még a befagyasztás idején sem álltak le igazán egy pillanatra sem. Az egykori polgári közigazgatás korábbi vezetői közül kettő a közelmúltban – hosszú kihagyás után – egy átfogó körútra indult Ciszjordániában. Következtetésük egyértelmű volt: a telepesek elmúlt évek során folytatott szisztematikus építkezései az előőrsökben és a mezőgazdasági farmokon, valamint a meglévő települések terjeszkedése új valóságot teremtett a területen, ami szinte lehetetlenné teszi a két nép elkülönítésének gondolatát. Másrészt jelentős palesztin erőfeszítések zajlanak az építkezések ellen a C térségben, amely az oslói egyezmények szerint izraeli biztonsági és polgári ellenőrzés alá tartozik.

Mindkét fél tényeket diktál a terepen, ami egy olyan valóságot hoz létre, amely fokozatosan kiveszi a levegőt a kétállami megoldás léggömbjéből.

Netanjahu nem elégedett meg ezzel. Az izraeli jobboldal évek óta érvelt amellett, hogy el lehet különíteni a palesztinokkal való konfliktust (a status quo megőrzése mellett) és Izrael kapcsolatait a világgal, sőt az arab világgal. A baloldal viszont úgy vélte, hogy a vitatott területekről való kivonulás nélkül Izrael nemzetközi helyzete romlana, és nem lehet új diplomáciai utakat kikövezni a térség baráti országaiba. A Trumppal kötött szövetség látszólag segített Netanjahunak összetörni ezt az egyenletet, az Ábrahám egyezmények és más lépések normalizálódást hoztak, és feljavították a kapcsolatokat négy arab országgal: az Egyesült Arab Emírségekkel, Bahreinnel, Marokkóval és Szudánnal.

A Likudos miniszterelnök és támogatói ezt állításai érvényességének döntő bizonyítékának tekintették. Véleményük szerint még az arabokat sem érdekli már a megszállás, és az amerikaiak finom noszogatásával készek szemet hunyni a megszállás folytatása felett az Izraellel való stratégiai és technológiai szövetség érdekében, az Irán felől érkező növekvő fenyegetéstől tartva. Amikor a Trumphoz fűződő szoros kapcsolatok a legjobbak voltak, Netanjahu úgy vélte, hogy sikerült a palesztin államot mélyen lefagyasztania.

Ez a politika nagymértékben folytatódik a jelenlegi kormányban is, az új vezetés alatt. Az érvelés ezúttal némileg más: egy olyan kormányról van szó, amely egyesíti a centrumot, a jobboldalt és a baloldalt (sőt egy arab-iszlám pártot is) egy közös cél – Netanjahu hatalomból való eltávolítása – érdekében. Mivel a palesztin kérdésben olyan nagyok a nézeteltérések a felek között, és a palesztinok egyébként sem mutatnak hajlandóságot az engedményekre, a politikai tárgyalások lényegtelenek, ezért látszólag a jelenlegi helyzet fenntartását kell folytatni.

A háttérben a második intifáda üledéke áll – ez a helyi közvéleményt talán leginkább formáló élmény az elmúlt évtizedekben. Az öngyilkos merényletek által itt hagyott halálfélelem – bármennyire is elfojtott – a területi feladásokkal szembeni ellenérzést, és a palesztinok iránti mély gyanakvást alapozott meg az izraeliekben. A jobboldalon, sőt a politikai centrum egy részén is az az általánosan elfogadott bölcsesség, hogy az araboknak visszaadott bármely területet – Ciszjordániában, Gázában, sőt Libanonban is – később rakéták vagy öngyilkos merénylők induló állomásaként használtak.

Így született meg a 22-es csapdája, majdnem olyan tökéletes, mint Joseph Heller íróé körülbelül 60 éve.

Ha a palesztinok viszonylag csendesek, és a terrortámadások alábbhagynak, Izraelben nincs nyomás a politikai megoldás keresésére (és közben a telepek virágoznak). Viszont ha mégis fellángol az eszkaláció, akkor nem szabad kompromisszumot kötni, mert ilyen körülmények között minden tárgyalás a terrorizmusnak való megalázó feladást jelent.

Ebben az évek óta tartó helyzetben senki sem utasítja pontosan a hadsereg terepen lévő parancsnokait, miképpen cselekedjenek. Az elvárás az, hogy szavak – és természetesen dokumentumok – nélkül is megértsék, merre tart a politikai vezetés. Ez a valóság még Ariel Saron miniszterelnöksége idejére nyúlik vissza a 2000-es évek elején, amikor az IDF egyrészt bejelentette, hogy a telepesek előőrsei illegálisak, mert palesztin magánterületeken épültek, másrészt gondoskodott biztonságukról, mert attól tartottak, hogy lakóik veszélybe kerülhetnek. Saron ezt odáig vitte, hogy éjszaka találkozott a telepesek vezetőivel, hogy részletesen megtervezzék az új előőrsök felállítását, amelyektől reggel elhatárolódott az amerikaiak előtt.

A palesztinoknak megvan a maguk módja arra, hogy meghúzzák a gallérunkat, és emlékeztessenek minket létezésükre, amint azt a terrortámadások legutóbbi, március második felében kezdődött hulláma is bizonyítja. A Hamasz Gázai övezetbeli vezetőjének, Jahije Szinuarnak a múlt hétvégi szélsőséges és provokatív beszéde jól illusztrálta, hogy mennyire megalapozatlanok voltak Izraelben a Hamasz állítólagos mérséklődésére vonatkozó értékelések. A háttérben folytatódik a palesztin és izraeli szélsőségesek azon törekvése, hogy a konfliktus a lehető leginkább vallási jelleget öltsön. Az izraeli hadsereg és a rendőrség körültekintő magatartása az elmúlt hónapban megmutatta, hogy az erőszakos eszkalációt néha meg lehet állítani, de még mindig azok kezében vagyunk, akiket “stratégiai tizedesnek” neveztek a hadseregben – egyetlen katona, vagy fiatal parancsnok hibája az ellenőrzőponton néha az egész Közel-Keletet lángba boríthatja.

Héberről fordította frankpeti

Egy másik akut probléma:

FORRÁSHaaretz