Ha most nem szedjük össze magunkat, akkor három év múlva ez lesz – állítja a The Marker írása.
Izraelben 2008 óta hatalmas, az addiginak több mint tízszeresét jelentő hulladéklerakási illetéket szabnak ki a helyhatóságokra, hogy ezzel a szemét újrahasznosítására ösztönözzék őket. Így aztán az „eltakarítási alap” bevételei megközelítik az évi 600 millió sékelt, de hiába. Ebben is elvesztegettünk egy évtizedet, alig változott az eltemetett hulladék mértéke: a 2007-es 80%-ról 2020-ra csak 77%-ra csökkent.
A legfontosabb önkormányzati vezetők – Ron Huldai Tel-Avivból, Haim Bibesz, az önkormányaztok szövetspégének vezetője, és Shay Hay –dühös levelet küldött Tamar Zandberg környezetvédelmi miniszternek, amelyben a hulladéklerakási illeték eltörlését követelték, mert Izrael a hulladéklerakókba helyezésen kívül semmilyen megoldást nem hozott létre a hulladék kezelésére – már azon túl, hogy vadul bírságol. Az önkormányzatok megszegik az utasításokat, de az állam a felelős, mert nincs más lehetőségük, ugyanis nem teremtettek alternatívát a szemét eltemetéséhez.
Ráadásul ez az abszurditás három év múlva tetőzik: az ország 2008 óta elvileg elkötelezett a lerakott hulladék mennyiségét csökkentő politika mellett, ezért nem nyitottak új hulladéklerakókat, és nem bővítették a meglévőket. Eredetileg az volt a szándék, hogy lesz hulladékkezelési politika, és ezzel majd csökkenne a hulladéklerakási igény. Csakhogy 2008 óta nem született meg a hulladékgazdálkodás új módja, noha a szemét mennyisége egyre nő, a hulladéktemetőkben pedig egyre kevesebb a hely. Ha nem nyitnak új hulladéklerakókat, vagy bővítik a meglévő hulladéklerakókat, akkor három éven belül nincs hová vinni a szemetet, Izrael a saját szemetébe fullad.
Izrael lemaradt: hulladékának megközelítőleg 77%-át, míg az OECD-országok csak 42%-át ássa el. A fejlett országok drasztikusan csökkentik a hulladéklerakók arányát, de Izraelben stabil ez az arány, miközben növekszik az egy főre jutó hulladék mennyisége. Évente 2,6 százalékkal nő az egy főre jutó hulladék, s ezzel már az ötödik helyen állunk az OECD-ben. Nincsenek szabad földjeink, ahol eltüntethetnénk a szemetet. Ráadásul a Környezetvédelmi Minisztérium becslése szerint Izraelben az üvegházhatást okozó gázok körülbelül 9%-a a hulladéklerakóknál felszabaduló metán, mely miatt nem fogjuk tudni teljesíteni az általunk vállalt klímacélokat sem.
Egyértelműen a Környezetvédelmi Minisztérium a felelős a kudarcért. A minisztérium 12 év alatt nem dolgozott ki hulladékkezelési politikát. Nincs részpolitika, és nincs bukott politika, egyszerűen nincs semmilyen politika a hulladék kezelésére. Ez még a többi minisztérium gyenge végrehajtó képességéhez képest is kiugró kudarc, amit a tárca új vezetése – Galit Cohen vezérigazgató vezetésével – elég bátor és egyenes bevallani. A beismerés reményt nyújt a változásra.
Gilad Erdan annak idején környezetvédelmi miniszterként meghirdette a hulladék nagy részének újrahasznosítását, miszerint a fogyasztó lenne köteles a hulladékot otthon szétválogatni, és a helyi önkormányzat feladata lenne az elkülönített hulladékot a különböző újrahasznosító létesítményekbe szállítani. Csakhogy az újrahasznosító létesítmények soha nem jöttek létre. A fogyasztó hiába válogatott, végül mindent ugyanazokra a szeméttelepekre került, az önkormányzatok meg fizethették a bírságot.
Noha a Likud-beli Gamlielt a Meretzhez tartozó Zandberg váltotta fel, ő folytatja elődje politikáját. A 2020-as, körforgásos elveket, a felhasználás csökkentését, újrafelhasználását, újrahasznosítását, visszajuttatását, és csak ami ezek után megmarad, annak a hulladéklerakókba szállítását. Csak közben Zandberg megpróbálja megérteni az eddigi kudarc okait.
1. A hulladéktörvény hiánya. A helyi hatóságokat semmi sem kötelezi a hulladék eltemetésének megakadályozására, az újrahasznosításra. Gazdasági ösztönzőkre támaszkodtak, de a lerakási illeték nem volt elég drága, továbbra is a temetés a legolcsóbb és leghozzáférhetőbb megoldás a szemétszállításra Izraelben.
2. Az izraeli tervezési és kivitelezési eljárások lehetetlen bürokráciája, és a helyiek tiltakozása a gyakran szagos szemétkezelő intézmények ellen. Pedig költségvetési akadályok nem voltak, a Tisztasági Alap kasszájában már több mint 3,2 milliárd sékel többlet halmozódott fel (eredetileg csaknem 5 milliárd volt, de a többlet egy részét a pénzügyminisztérium elvette).
Az új kormány idején elkészítették a hulladékstratégia koncepcióját, melyben levonták a következtetéseket a korábbi hibákból: egy 200 oldalas, jól megindokolt szakmai dokumentum született mintegy 6 milliárd sékeles költségvetéssel. A törvény előterjesztéséig a Környezetvédelmi Minisztérium rendhagyó lépéseket is tesz az új hulladékpolitika jogi keretei érdekében: rendeleteket ad ki – általában a víz- és csatornatörvény alapján –, amelyek megtiltják a szerves hulladékok válogatás nélküli lerakását.
Zandberg miniszter megpróbál megegyezni a helyi önkormányzatok szövetségének elnökével, Haim Bibbasszal arról, hogy átruházzák a hulladékkezelési jogkört és felelősséget a helyi önkormányzatokra: hozzájuk tartozzanak az új újrahasznosító létesítmények, amelyek hatalmas támogatást kapnak a Tisztasági Alapból. Ha ezek az önkormányzatok tulajdonába kerülnek, akkor garantált lesz a hulladék áramlása, és meghiúsul a helyi civil csoportok küzdelme is a létesítésük ellen.
A Környezetvédelmi Minisztérium rájött, hogy az ő dolguk a szabályozás, és nincs lehetőségük a végrehajtásra. Az önkormányzatoknak viszont megvan ez a képessége, törvényi kötelességük lesz végrehajtani, és egy évtizedes halogatás után megértik a feladat sürgősségét is, hiszen közeleg a szemétlerakók válsága, a teljes telítettség. Mindenki, még az önkormányzatok is értik, hogy három év múlva Izraelben nem lesz hova lerakni a hulladékot, és ez a veszély mindenkit cselekvésre mozgósít.
Újságíró
