Egy törvényes folyamat égisze alatt elültették a káosz magvait a törékeny közel-keleti demokráciába. Lehet, hogy Netanjahunak majd azzal kell szembesülnie, hogy a katasztrófát már nem lehet elkerülni vagy megszelídíteni. David Grossman Man Booker- és Izrael-díjas író publicisztikája a Haaretz-ben.
Ami a választások óta történt Izraelben, az látszólag egy legitim, demokratikus folyamat. Ám annak égisze alatt – ahogy az a történelem során gyakran megtörtént – bekerültek a káosz és az anarchia csírái Izrael leginkább létfontosságú rendszereibe.
Ez nem csak az új törvények meghozataláról szól, bármilyen szélsőségesek és felháborítóak is legyenek azok, hanem egy mély és végzetes változásról, identitásváltásról, az állam karakterének átalakulásáról. Nem ilyen változás volt a választások célja, nem ezért mentek el szavazni az izraeliek.
Az új kormány megalakításáról folytatott tárgyalások egész ideje alatt Ézsaiás könyvének egy szakasza ismétlődött a fejemben: „Jaj azoknak, akik azt mondják a rosszra, hogy jó, és a jóra azt, hogy rossz, akik a sötétséget világosságnak, a világosságot pedig sötétségnek mondják, akik azt állítják a keserűről, hogy édes, az édesről pedig azt, hogy keserű!” (Ézsaiás 5:20) A háttérben – mint a kínai vízcseppes kínzásban – folyamatosan hallom Mose Gafni kneszet-képviselő kijelentését: „Az emberek fele Tórát fog tanulni, a másik fele pedig a hadseregben szolgál majd.” És minden alkalommal újra felforrósodik az agyam, ezúttal teljesen személyes okokból is.
A tárgyalások, amelyek inkább fosztogatóhadjáratnak tűntek, mint egy idegen és félelmetes logika vakító fénypásztája villognak a szemem előtt: „A normakontrollt felülíró alaptörvény”, „A diszkriminációt megengedő jogszabály”, „Szmotrics lesz a végső döntőbíró a Területeken”, „Ben-Gvir magánmilíciát hozhat létre saját használatra a Területeken”, „a sorozatbűnöző Deri lehet (miniszter)”. „Hamar a zsákmányra! Gyorsan a prédára!” (Ézsaiás 8:4), felgyorsulnak az eszeveszett mozdulatok, mint egy kártyatrükkös kézmozgása a járdán. Tudjuk, hogy valaki éppen átvág minket. Hogy valaki zsebre vágja nemcsak a pénzünket, hanem a jövőnket és a gyermekeink jövőjét, azt a világot, amit létre akartunk hozni itt, amiben hiányosságai és hibái ellenére is időről időre felvillant a normális, polgárainak egyenjogúságot biztosító állam lehetősége, amely képes elfogadni az ellentmondásokat és az ellentéteket, amelynek az évek múlásával sikerül akár még az átkozott megszállástól is megszabadulnia. Egy ország, amely lehet zsidó, vallásos és világi, csúcstechnológiás, hagyományőrző és demokratikus, és egyben jótékony otthon kisebbségei számára is. Egy izraeli állam, amelyben a társadalmi és emberi dialektusok sokfélesége nem szorongást, kölcsönös fenyegetést és rasszizmust kelt, hanem a virágzás és a kölcsönös megtermékenyítés valóságát.
Most, amikor a vihar lecsillapodik, amikor kiderülnek a katasztrófa méretei, Netanjahu talán elhiteti magával, hogy miután káoszkeltésével elérte a célját, szétverte az igazságszolgáltatást, a rendőrséget, az oktatást és mindent, amiből a „bal” bűze árad – képes lesz visszamenni az időben, törölni vagy kissé finomítani az ő maga által alkotott rafinált, trollos világképen, és újra észszerűen, normálisan és törvényesen viselkedni. Felelősségteljes felnőttnek lenni egy jogállamban.
Viszont akkor majd rá kell jönnie, hogy onnan, ahová elvitt minket, nincs visszaút. Az általa teremtett káoszt nem lesz lehetséges sem feloldani, sem megszelídíteni. Az őrület évei már valami megdöbbentőt és kézzel foghatót véstek a valóságba, a benne élők lelkébe, magába az életbe.
Itt van az anarchia, annak mindent magába szippantó erejével. Itt van a belső gyűlölet. A kölcsönös undor, a brutális erőszak az utcáinkon, útjainkon, iskoláinkban, kórházainkban. A rosszat jónak és a jót rossznak mondók is itt vannak. Valószínűleg a megszállás sem ér véget belátható időn belül, az már erősebb a politikai színtéren működő összes erőnél. Az anarchia már tátott szájjal néz szembe a Közel-Kelet legsérülékenyebb demokráciájával.
Héberről fordította frankpeti
