Messze lakom.
Nem.
Nem én lakom messze.
Már több mint egy éve élek a Negev-sivatag északi részén, egy közösségi településen, amit Asalimnak hívnak, de még mindig úgy viselkedek, mint egy turista. Néha még fényképezni is leállok.
Szeretek itt.
A beduin városból, Rahatból, ahol tanítok, negyven perc az út. Az eleje autóút, közlekedési lámpák nélkül, tehát be lehet állítani az automata sebességet 90 km/h-ra, és kényelmesen nézni, hogyan előz le mindenki, miközben a tájban gyönyörködöm.
(Közben rájöttem, hogy ezek a sebességi korlátozások igazából miért is vannak. Ha annyival mész, amennyi ki van írva, akkor zöldhullámot kapsz, és ugyanakkor érsz oda, ahova mész, mint bárki más, aki gyorsabban hajt és ugyanoda megy.)
Majdnem teljes nagyságában látom Beer Sevát és Tel Sevát a kerülő útról. Mekkora különbség!!!
Jobb oldalamon az új Beer Seva-i városrész, Ramot Rechesz, kisebb-nagyobb társasházakkal, kiépített parkkal, iskolával stb.…
Bal oldalon nem ez van.
Bal oldalon egy beduin városka, Tel Seva (az eskü dombja) található, gúnynevén Tel Pesa (a bűnözés dombja). Mikor még régebben körzeti iskolában tanítottam, tanítványaim nagy része onnan járt be, ők mesélték el, miért is ez a neve.
A letelepedett beduinok házai mellett még mindig ott van a sátor.
Jobb oldalon már Beer Seva ipartelepe, meg az itteni IKEA… Bal oldalon távolodik a domb, megjelennek a sátrak. Igen, a XXI. században vannak olyan emberek, akik putriban, sátorban laknak (a sátor mellett autó, generátor, víztartály).
Beer Seván éltem 23 évet. Ez az utolsó város, ahol élni szerettem volna.
Így is lett.
A Beer Seva-i büntetésvégrehajtó intézetet csak messziről látom – nem is vagyok nagyon kíváncsi rá.
De ezeken a sátrakon mindig meglepődőm. Mezítlábas gyerekek hajtják az állatokat… hagyjuk. Ez már politika.
Balra fordulok, el Beer Sevától, a Negev fővárosától. Az út még mindig kétsávos, egészen a katonai bázisig. Már elhagytam Ramat Hovav gyári központját, majd Ramat Bekát (Ramaty Béka), mikor megjelenik előttem a sivatag és az első „vigyázz, teve!” tábla…
Itt a szarvasok nem ugrálnak össze-vissza. Tevéink vannak.
Egy részük szabadon mászkál, de minden tevének van gazdája.
Az út leszűkül, egy kanyargós, veszélyes szakasz jön, itt egy normális ember nem előz. Utaznak itt nem normális emberek is. Többször megtörtént, hogy kénytelen voltam lemenni az útról, volt, amikor csak az itteni beduin fiatalok szórakoztak.
Mikor egy beduin fejes egyik családtagja házasodik (általában pénteken délután), akkor ez az út… khm… lelassul. Jobbról, balról előznek, és dudálnak, le- és feljárnak az útról.
Más kultúra.
Ők csak azt szeretnék, hogy mi is részesei legyünk az ünneplésnek.
Vagy nem.
Persze egy idő után elkanyarodnak, mennek Bir Hadadzs felé.
A körzeti tanács épületei egy benzinkút mellett vannak. Van ott betegpénztár, állatorvos, középiskola…
Hét kilométerre Asalimtól. Ez a tanács (Ramat Hanegev területi tanács) Izrael területének 22%-áért felelős. 8000 lakos van 15 településen. Vannak kibucok, mosavok, vallásos, kevert és nem vallásos zsidó települések.
A mienk nem vallásos, és csak 1000 ember lakja.
Viszont, mint minden rendes és normális zsidó településen, Asalimban is két zsinagóga van. Az egyik a miénk, a másikba be nem tesszük a lábunk.
Hét km hazáig.
Ebben az egész otthonról-elmenésben a legjobb az a rész, amikor hazamegyek.
Bal oldalamon az asalimi naperőmű, amit még Rahat városa mellől is lehet látni, mert olyan magas és világít, jobb oldalamon egy farm, egy katonai emlékművel.
Lassítok.
Nemcsak a fekvőrendőrök miatt, hanem mert itt ez a szokás. Tele van az utca játszó, bicikliző gyerekekkel, sétáló emberekkel, kutyákkal, és az itteni páva is szabadon lófrál.
Olyan gyerekkor van itt, amilyen nekem volt. Én még tollaslabdáztam a Tengerszem utcában, sőt, fociztunk is ott, a szomszéd Marika néninek mindig volt petrezselyme a kertben, ha nekünk hiányzott… Zugló.
Itt kétszáz család van, öt játszótér, könyvtár, három park padokkal, közért, heti piac – az is kétféle, mert az egyik bio…
Több család készít megrendelésre ételt: szusi, pizza, hamburgerek, indiai, valamint bokharai (üzbég) ételek, kenyérfélék és házi lekvárok is kaphatók.
Van „Guruló fodrász”, aki hetente jár, kozmetikus, aki az egyik nem használt bunkerben működik.
Van idősek klubja, van söröző egy héten egyszer, van postai szolgálat, titkárság…
Nyáron a strand három hónapig van nyitva elérhető áron helyieknek. A medence 400 méterre van a telkünktől.
A strand mellett van két sportpálya. Mindkettő multifunkciós. Esténként, kutyasétáltatás közben szoktam látni a helyi ligás kosárlabda-meccseket… Van jógastúdió, és mindennap van valami foglalkozás gyerekeknek.
Asalim körbe van kerítve kerítéssel. A bejárati kapu éjjelente és szombaton zárva, csak a helyiek tudnak bejönni telefonos kóddal.
Az utcánknak van már neve, az itteniek tudják is, hol van, de mint cím, nem létezik, még nem jegyezték be sehová. Lakcímnek a telek számát adtuk meg.
Persze van postafiók is.
Gyönyörű kertek, egyedi házak és építkezések mellett haladok, mindenki, aki lát, köszön.
Az is, aki nem ismer még. (Lehet éppen ezért, hahaha.)
Első barátnőm a hétéves Adva, aki ha lát, rohan felém, hogy elmesélje a világ nagy dolgait. Rendszeresen jön kutyát simogatni, málnaszörpöt inni, és hintázni a teraszon a hintaágyon.
Mázál, a szemközti szomszéd hetente küld valami finom sütit, csokoládét, mire ő frissen sült kenyeret, és házi olívabogyót kap cserébe.
Mitől is közösség ez a közösség? A közös WhatsApp csoportokban mindenki megtalál mindent. Mindenki részt vesz valamiben. Van kulturális, oktatási és sportfelelős, vannak az idősek, akikhez bármikor bármiben lehet fordulni, létezik esemény-naptár, amibe minden fontos (és nem annyira fontos) dolgot beírnak, (mikor van filmvetítés vagy előadás a klubban, mikor ki segít miben stb.)
Vannak csoportok, amelyek egyszer egy hónapban család nélküli katonáknak főznek, vannak ruhagyűjtő akciók, sőt, van egy olyan csoport is, ahol növényeket, magokat lehet csereberélni.
Én hazaérkeztem.
És ez majdnem minden egyes hazautazáskor végigmegy a fejemben.
Testnevelő tanár Beer Sheván
