A gonosz banalitásának felülvizsgálata – 4. rész

A szörnyetegnek nincsenek szarvai és farka, még lelki sérültnek, sikertelen apának, vagy kegyetlen férjnek sem kell lennie. A legmeglepőbb, hogy a szörnynek még csak nem is kell igazán gyűlölnie azt az embert, akit megöl. A szörnyetegnek csak pár banális képességre van szüksége: el kell fogadnia a hivatalos tekintélyt, a csoport nyomásának hatása alatt kell lennie, és a feledékenység bizonyos formáját kell mutatnia – az általa megsemmisítendő emberek ember voltáról el kell feledkeznie.

A gonosz banalitásának felülvizsgálata – 1. rész

A civilizáció összeomlása akkor következik be, amikor a kollektív test egy csoportja túlzott hangsúlyt fektet összetartásába és egységébe, kizár egy másik csoportot, és térben, illetve szimbolikusan elkülöníti. Ez az összetartási többlet a másik csoporttal való azonosulás megszűnéséhez vezet, ezzel ösztönzi az erőszakot, és csökkenti az attól való felháborodás képességét.

A gonosz banalitásának felülvizsgálata – 2. rész

A legnagyobb katasztrófák akkor következnek be, amikor a háború és a bűn közötti különbségek elhalványulnak, amikor a hadsereg és a bűnözés, a kultúra és a barbárság közötti határok leomlanak. A háború és a bűn közötti különbségek elhalványulnak a mai Izraelben, mert a társadalom automatikusan a zsidóval azonosul, és nem képes azonosulni a sebesült palesztinnal.

A gonosz banalitásának felülvizsgálata – 3. rész

A törvény és a rend felbomlása

A társadalom lelkesen örökbe fogadta Elor Azariát, a katonát, aki lelőtt és megölt egy földön fekvő, sebesült palesztin terroristát. A katona a társadalom és vezető politikusok elismerésében részesült (a közösségi hálózatok megmutatták, hogy a hozzászólások 82%-ban támogatták a katona tettét, és a bírósági tárgyalás költségeinek fedezésére indított kampány nagyon nagy sikert ért el). A háború és a bűn közötti különbségek elhalványulnak, mert a társadalom automatikusan a zsidóval azonosul, és nem képes azonosulni a sebesült palesztinnal.

A történet jelentőségének csökkentése bizonyos etikai csőd jele. Ezek az esetek következetes mintát mutatnak. Lesznek, akik azt állítják majd, hogy ez a minta magának a cionizmusnak a gyökereiből ered. Az én meggyőződésem, hogy

ez felfedezhető a telepes ideológiában, ami ugyan összecseng a korai cionizmus néhány központi motívumával, de a zsidó történelem messianisztikus felfogásával és a föld megszentelésével teljesen eltorzította annak szellemét és céljait.

Simon Dotan új dokumentumfilmje, “A telepesek” ennek az ideológiának erőteljes dokumentációja. A film meggyőző formában bemutatja, hogy a telepes mozgalom kezdetei óta messianisztikus és törvénytelen, melyet misztikus vallási akarat vezet a föld és a zsidó sírok felszabadítására, az atyáink földjére való visszatelepedésre. Olyan rabbik, mint például Kook vagy Levinger, döntő szerepet játszottak a mozgalom első napjaiban, és nagy pátosszal adták elő ezeket az ötleteket, amivel

a zsidó népet politikai entitás helyett misztikus-örökkévaló entitássá formálták, melynek Istentől kapott joga van az Ígéret földjére.

A telepesek a “Józsué földjének megszállása” projekt egyenes folytatóit látják magukban, akik a Tanach történelmi narratíváját folytatják. Ez az oka annak, hogy megvetik a demokráciát, és a zsidókban kiválasztott népet látnak, egyenesen Isten keze által. Talán minden más csoportnál jobban félnek a keveredéstől és támogatják az etnikai elkülönülést (kivéve azokat az eseteket, melyekben nem zsidók olcsó vagy ingyen munkát szolgáltatnak).

A telepesek ideológiája tehát egyszerre fundamentalista és törvénytelen: megveti az állam hatalmát és ítéleti jogát, és Isten országának újjáépítését tervezi, ha szükséges, erőszakkal is. Ez a fundamentalista, jogtalan, anarchista, messianisztikus ideológia lassan-lassan behatolt az államapparátus szívébe, és törvénytelen entitássá formálta azt

(ahogy a dokumentumfilm egyértelműen ábrázolja). Az erőszakra való felszólítások az államtól magától származnak, és a civilizáció összeomlását mutatják az izraeli társadalmon belül. Az erőszak különböző csatornákon keresztül forrong, bugyborékol és kavarog arabok, askenáziak, keletiek, világiak, vallásosak, homoszexuálisok, nők, baloldaliak és telepesek ellen. Hogyan másképp jellemezhetjük a Likud jelenlegi uralmát az állam felett, ha nem mint az erőszak lopakodó normalizációját, mint a törvény, rend és igazság lassú szétporlását?

A kutatás, melyet az utóbbi időben végeztek izraeli fiatalok között, pontosan felvázolja a fent diagnosztizált tendenciákat. “Az ‘Izrael Ma’ jobboldali, Benjamin Netanjahuhoz közel álló napilap alapján, a ‘Van kiben bízni’ címmel 16-18 éves izraeli fiatalok körében végzett kutatás szerint

a diákok 59%-a jobboldali politikai álláspontúként azonosítja magát, 23% centristaként, és mindössze 13% mondta, hogy ők baloldaliként látják magukat.”

(Dov Lieber, Times of Israel) “Ugyanaz a kutatás magas szintű patriotizmust mutatott ki a fiatalság körében: 85%-uk mondta, hogy “szereti az országot”, 89%-uk Izraelben látja a jövőjét, és 65%-uk ért egyet a Joseph Trumpeldornak tulajdonított mondással (aki 1920-ban harc közben esett el): ‘Jó meghalni a hazánkért.’ ” [D.S.: Dulce et decorum est pro patria mori. = Édes és dicső dolog a hazáért feláldozni az életet. (Horatius)]

Fontos megjegyezni, hogy ugyanez a kutatás megmutatta: az izraeli zsidó középiskolások közel fele kijelentette, hogy az araboknak nem kellene szavazati jogot adni. “A felmérésben részt vevők közel fele (48%) “nem”-mel válaszolt arra kérdésre, hogy ‘Véleményed szerint az izraeli araboknak kell-e képviseltetniük magukat a Kneszetben?’. A többi 52% szerint az izraeli araboknak képviseltetniük kell magukat a Kneszetben.” A legérdekesebb az arra a kérdésre adott válasz, hogy mit szeretnek leginkább Izraelben. A leggyakoribb válaszok azok voltak, hogy az ország családias érzést nyújt, és az izraeliek összefognak a válságok idején.

Simon Dotan dokumentumfilmje rengeteg felvételt mutat boldog telepesekről, akik énekelnek és táncolnak, esküvőket, bar-micvákat, születéseket, zsidó ünnepeket, földfoglalást, új törvénytelen településeket, eltávolításokat, az államon való győzelmeket ünnepelnek, és főleg a zsidó nép családi örömét és intimitását. Az Izraelnek a Nílustól az Eufráteszig való létrehozására szóló felhívásoknál aggasztóbbak a felejthetetlen képek ugyanazokról a normál emberekről, akik táncolnak és énekelnek, győzelemről győzelemre haladnak, meg vannak győződve róla, hogy Isten kiválasztotta őket személyesen és kollektíve, érzéketlenek a törvény hatalmának, az igazságnak és a könyörületnek a zajos összeomlására. Kapzsi földfoglalók váltak az izraeli zsidóság erkölcsi útmutatójává.

Provokatív című könyvében: “Erkölcsös ember, és erkölcstelen társadalom” (1932.) állította az ismert keresztény teológus, Reinhold Niebuhr, hogy “alapvető különbség van az egyének és a csoportok erkölcsössége között, legyenek azok rasszok, társadalmi rangok vagy országok”. Mi ez az alapvető különbség? Véleménye szerint a csoportok természetüknél fogva érzéketlenek. Ő arra értette ezt, hogy a csoportok hajlamosak rá, hogy összezárják soraikat, önmagukat vakon imádják, és amikor túl erősen bezárulnak saját közös hitükbe, akkor összezúzzák azt a normatív, finom textúrát, amely összeköti az egymástól különböző embereket.

Egyetértek Niebuhrral, a zárt csoportok önzők, hajlamosak saját erőszakuk igazolására, és az intelligenciahiányra.

Ha van valami, amire az erős demokráciák megtanítottak bennünket, az az, hogy a szolidaritás és a kollektív erő befogadó módon épülnek fel, nem kitagadó módon, emberek különböző formáinak összekeverésével, és az intelligencia hibrid formáival. A mitológiai és messianisztikus múltra épülő szolidaritás olyan, mint a homokvár múló szépsége, melyet gyorsan elmos a történelem.

A telepesek ének- és táncextázisa mellé egy idézet Gustave Le Bontól, a 19. század ismert francia gondolkodójától: “A csoport valóságosként fogadja el a fejében felmerülő képet akkor is, ha az gyakran távol áll a tapasztalt tényektől… Aki képes a csoportnak illúzióval szolgálni, kétségtelenül a mesterük; aki megpróbálja összetörni az illúziókat, mindig az áldozatuk lesz.” (“A tömeg“, 1896.)

Eva Illouz professzor – Haarec/Izraelinfo

A témához kapcsolódó korábbi cikkeink:

• A Holokauszt oktatása – hogyan lehetséges?
• A gonosz banalitásának felülvizsgálata – 1. rész
• A gonosz banalitásának felülvizsgálata – 2. rész
• A gonosz banalitásának felülvizsgálata – 3. rész

Dar Sade

Láncszem a természet szövedékében. És izraeli is. (A “provokál” néhány szinonímája szükség esetére: abajgat, babrál, bánt, birizgál, bizgerél, bolygat, bosszant, bőszít, cseszeget, csesztet, cukkol, dühít, feszeget, firtat, háborgat, heccel, hergel, húz, idegel, idegesít, incselkedik, ingerel, irritál, kötekedik, macerál, nem hagy békén, nyaggat, nyektet, nyúz, piszkál, piszkálódik, rejcol, szekál, szekíroz, szívózik, szurkál, zaklat, zargat, zavar, zseníroz.)