„Békére neveljük gyermekeinket” – említette Netanjahu az ismert izraeli mítoszt.
Vajon mit értünk „békére nevelés” alatt? A pici kortól kezdődő, az iskolaéveken át történő katonaságra való felkészítést, vagy a bevonulást lelkiismereti okokból megtagadók bebörtönzését? A tantervben évről-évre növekvő mennyiségű vallási és nemzeti tananyag oktatását, vagy a Területekre szervezett osztálykirándulásokat? A társadalmi csoportok alapoktatási szinten történő gondos elválasztását, vagy a problémás irodalom tantervből való eltávolítását?
Csak morgok… nem nekem szólnak ezek a mítoszok. Nem engem kell beetetni egy várható újabb béketárgyalás-forduló előtt. Én az asztalnál ülök sokadmagammal, soha fel sem keltünk onnan. Morcos szkepticizmussal köpködjük a szotyihéjat a kis tálkába az asztal közepén, és kínunkban jókat vihogunk egy-egy optimista gondolaton. Várjuk, hogy vezetőink odahajtsák a nyáj szanaszét rohangáló, teli torokból bégető, kékfejű részét is. Az asztal körül már rég béke van, a fejünk fölött lövöldöznek. A víz forr, iszunk még egy kávét.
Láncszem a természet szövedékében. És izraeli is. (A „provokál” néhány szinonímája szükség esetére: abajgat, babrál, bánt, birizgál, bizgerél, bolygat, bosszant, bőszít, cseszeget, csesztet, cukkol, dühít, feszeget, firtat, háborgat, heccel, hergel, húz, idegel, idegesít, incselkedik, ingerel, irritál, kötekedik, macerál, nem hagy békén, nyaggat, nyektet, nyúz, piszkál, piszkálódik, rejcol, szekál, szekíroz, szívózik, szurkál, zaklat, zargat, zavar, zseníroz.)
