Tomi Lapid, a taburomboló

Az egyik legismertebb izraeli magyar előbb túlélte a holokausztot, aztán vezető újságíró, majd az izraeli politikai élet egyik meghatározó személyisége lett. Tabukat, illemszabályokat, dogmákat nemigen respektáló hírhedt ateistának, az ultraortodoxok legelkeseredettebb ellenfelének számított.

Tomi Lapid olyan volt, mint egy régi autó, amelynek minden részét máshonnan hozták. Brutálisan szellemes magyar értelmiségi. Kolbászkedvelő burzsoá, aki mahagóniasztalok melletti bőrfotelekben gondolkodó világba született, amely nem tudta előre megjósolni a rá váró nagy háborút. A kis zsidó iskola legokosabb tanulója, akit nem érdekel a Talmud, de szereti a Bibliát. Tizenhárom éves minifelnőtt, aki kilopakodik a gettó havas utcájára, hogy krumplit szerezzen a pince börtönébe zárt gyönyörű, elveszett anyjának. Pirospozsgás izraeli, aki lelkesen ugrik minden konfliktusba, és valódi véleményére még rátesz egy lapáttal, csak hogy lássa, hogyan reagálnak. Tisztelt miniszter, szerkesztő úr, tanult jogász kolléga, autóipari villanyszerelő, neves írónő férje, újságíró és pszichoanalitikus apja, barátai barátja.

Lapid élete Izraelben szökkent szárba – abban az országban, amelynek fiatal történelme szervesen összefonódott a haifai kikötőben új sorsot és identitást választó fiatalember életével. Sorsa a magyar vidéki zsidó középosztály pompás rajza és megszűnésének krónikája, valamint az újrakezdés, az új haza és identitás megteremtésének a regénye.

Tomi Lapid nem arra született, hogy élete egyetlen pillanatát is tétlenül töltse. Veszélyekben bővelkedő, kalandokkal sűrűn megtűzdelt, a történelem eseményeit első kézből megtapasztaló életének legnagyobb tanulsága: minden vert helyzetből lehet, kell, de főleg érdemes felállni, újrakezdeni.

Folyton alkotott, írt, beszélt, mindig közlési kényszere volt. Német, héber, angol, jiddis, horvát, szerb és orosz nyelven zsonglőrködve bűvölte el közönségét. Rendszeresen szerepelt televíziós vitákban; szenvedélyes stílusa miatt ellenfelei is becsülték.

Odáig volt az őt szeretőkért, de egy pillanatra sem akadt fenn a tévedéseiken, a hibáikon. Feloldozta a legnagyobb cinikusokat is, ha azok kedvelték őt.

Nagyon tisztelte ellenfeleit: egy vezető rabbi őt hívta meg díszvendégnek a fia esküvőjére, Ahmad Tibivel meglátogatta annak idős apját, Seli Jahimoviccsal folytatott viharos vitáival halálra rémisztette a pincéreket, amikor havi rendszerességgel együtt ebédeltek a szokásos helyükön. De a humortalan embereket mélyen megvetette. Mert ők elrontották a csetepatéban lelt örömét, a felismerést, hogy az unalom az igazi eredendő bűn, a Kishon-féle velős mondat kecsességét, amely akkor szakad a plafonról a nyakadba, amikor nem számítasz rá. Felesége sokszor mondta neki könyörgő hangon: „Miért muszáj neked minden, a fejedben megforduló dolgot elmondani nekik?” Mert muszáj volt neki.

Gazdag, askenázi és kövér volt, kapitalista, világi, művelt, nagylelkű, sikeres, és nem volt hajlandó mindezt a szőnyeg alá söpörni. Ha valamit nehéz volt elérni, azt mindenképp megszerezte.

Csak egy dolog sértette igazán: ha azt mondták rá, hogy rasszista. Az a férfi, aki minden róla készült paródiát felvett, hogy péntekenként levetítse otthon a családjának? Nem gyűlölte a keletieket. Nem gyűlölt senkit, épp gyerekkora tette teljesen bőrszíntévesztővé. Igaz, hogy nem szerette a mediterrán zenét, de ő sem kényszerített senkit, hogy szeresse Mozartot.

Persze voltak általánosító előítéletei is. Például eléggé utálta a magyarokat. Nem értette, honnan merítették a – háború vége felé a zsidókhoz hasonlóan kiéhezett, koszos és rémült – magyarok az erőt, hogy továbbra is üldözzék a zsidókat.

Szerette a magyar kultúrát, a költőket, a cigányzenét, a magyar konyhát, a szalámit, de a magyaroknak sohasem bocsátott meg. Képtelen volt elfelejteni, milyen lelkesen és önként működtek közre a zsidók legyilkolásában, és mindig meggyőződése volt, hogy minden magyar emberben lakik egy kis antiszemita, aki várja az alkalmat, hogy előbújhasson. Sokszor próbálták neki elmagyarázni, hogy ez már a múlté. Ő udvariasan végighallgatta, de egy szavukat sem hitte el. A magyarokhoz való viszonyulását rajongás és gyűlölet elválaszthatatlan keveréke jellemezte.

Rendkívül népszerű szakácskönyvet írt magyar ételekről, ez a konyha volt a kedvence. „Az istentagadás és a töltött káposzta kombinációja a hosszú élet biztosítéka” – mondta.

Gyanakodott a sovány emberekre. Keserűnek és arrogánsnak tűntek neki, ezért sajnálta is őket.

Tisztában volt önnön korlátaival, előítéleteivel, gyarlóságaival: jobban szerette a saját gyerekeit, mint a máséit, és a zsidókat a nem zsidóknál. Nem hitte, hogy minden ember egyenlő, szerinte vannak, akik különbek. Szerette a hízelgést, ki nem állhatta a kritikát, szerette a pletykát. Megtartotta volna az elfoglalt területeket. „Persze az arabok nélkül, úgy, mint mindenki más. És tudom, hogy ez képtelenség. Úgy, mint mindenki más.”

Amikor a légierő palesztin lakóépületeket bombázott a Gázai övezetben, Lapid egy, a romok között négykézláb gyógyszert keresgélő, vaksi nőről úgy fogalmazott: „Ez a kép engem Hermina nagymamámra emlékeztet, aki a holokauszt alatt pusztult el.”

Másnap miniszterelnök-helyettesként tiltakozott a kormányülésen az akció ellen. „Azok, akik azt mondják, hogy teljes erőből vissza kell ütni, megnyernek egy-egy csatát, de emiatt mindnyájan elveszítjük a háborút. Hosszú távon csak úgy maradhatunk fenn a minket körülvevő sok millió arabbal folytatott harcban, ha törvénytisztelő, szabad, felvilágosult és humánus ország maradunk. Rövid távon néha fel kell áldoznunk azt a szándékunkat, hogy visszaüssünk.”

„Ha kizárólag a palesztinok nemzeti kérdéséről lenne szó, már réges-rég megegyezésre jutottunk volna egymással. Csakhogy minden kompromisszumkész vallástalan palesztinra jut két fanatikus hívő, aki a halálunkat akarja.”

Szerinte a cionizmus a 20. század egyik legnagyobb csodája: képes volt a hetven különböző országból ideérkezett embertömegből egy népet kovácsolni, és megújítani egy ősi nyelvet. „Csupán egy fájdalmas pont van még – mondta –: a cionizmus azt tűzte ki célul, hogy a zsidókat olyan helyre gyűjtse össze, ahol fenyegetettség nélkül élhetnek, márpedig ha ma van állam, ahol veszélyben vannak, az Izrael. Ez a paradoxon még megoldásra vár.”

Minden furcsasága dacára Lapid tántoríthatatlan szabadelvű és szabadságpárti volt. „Nekünk egy olyan Izrael kell, amelyben megtalálja a helyét az, aki felvilágosult, mérsékelt, és egyben jó hazafi és jó zsidó is. Mi jó izraeliek akarunk lenni anélkül, hogy nacionalisták vagy ortodoxok lennénk, anélkül, hogy szocialisták vagy furcsa szektákhoz tartozók lennénk, és anélkül, hogy izraeliségünket világpolgárságra cserélnénk.” Az iszlám fundamentalizmus antitézise nála nem a zsidó-keresztény fundamentalizmus, hanem a nyugatos-liberális modernitás.

Részt vett az izraeli melegek felvonulásán. „A büszkeség menete mutatja, hogy jó irányba haladunk. Szembeszegülve a földrajzunkkal és talán a történelmünkkel is, szerencsére nem süllyedtünk el a levantei környezetben. Nem uralkodtak el felettünk a kelet zenéjének díszes bodrai, sem Galícia és Odessza göndörödő pajeszai. Törzsi különbözőségei ellenére Izrael modern, nyugati, technológiailag fejlett ország, tántoríthatatlanul liberális és demokratikus hagyománnyal.”

Tomi Lapid egész életében a szekuláris Izraelért küzdött. A Sinuj egyik fő célja a polgári házasság bevezetése volt Izraelben. Lapid szerint abszurd, hogy Izrael az egyetlen demokrácia, ahol nem létezik polgári házasság. Úgy gondolta, ez olyan anakronizmus, amelyen előbb-utóbb változtatni kell.

Keményen hadat üzent a vallási tabuknak. Soha nem habozott „beszólni” a zsidó bigottoknak. „S miután kifogynak az összes érvből, Istenben bíznak.”

Tapintatlanul és finomkodásmentesen volt szekuláris és antiklerikális. Így kritizálta a hívők privilégiumait: „Nehogy már a vallásosak szabják meg, ki a zsidó, és ki nem. Vagyok olyan zsidó, mint bármelyik, Bne Brakban lakó rabbi, aki tucatjával neveli fel a gyerekeit, akik nem találják meg Kínát a térképen, nem tudják kezelni a számítógépet, nem mennek katonának, elnyomják az asszonyaikat, és az én adómból élnek.”

Utolsó napjaiban is elutasította az őt felkereső rabbikat, mert tudta, mekkora örömünnepet csapnának a vallásosok, ha kitudódna, hogy fogadta őket, másrészt, mert nem volt hajlandó megadni magát a benne lakozó ősi félelmeknek.

Egy ember halála sok mindent elárul az életéről. Ragaszkodott a választás jogához. Az első kemoterápia közepére megtanulta az orvosi dossziéját, és úgy döntött, hogy leválasztja magát a műszerekről. „Nem tervezem, hogy pelenkázva feküdjek itt arra várva, hogy kicseréljék nekem” – közölte az orvosokkal.

Végül az éhezésbe halt bele. Elutasította az intravénás etetést, és minden egyes neki nyújtott pohár vizet rekedt nemmel utasított vissza, miközben a felesége a homlokát simogatva suttogta: „Életem, életem.”

Az „éhezés” szörnyű kifejezés, de a folyamatot nyugodtan viselte. Fáj? Nem. Kényelmes így? Igen.

Méltóságteljesen búcsúzott. Egész életében méltóságteljes volt. Ezt még azok is elismerték, akikkel a PoPolitikában ordított.

A rák elvette az étvágyát. Éhesen született, éhesen halt meg. A kettő között végigszántott minden éttermet és hot dog standot Berlintől Bora Boráig.

Isten egy pillanatig sem volt ott a halálos ágyánál. Lapidnak nem volt szüksége semmiféle utolsó kenetre, mert nem hitte, hogy bármiért is bocsánatot kellene kérnie.

Miként egész élete, a temetése is rendhagyó volt. Kaddis helyett Frank Sinatra My Way című dalát játszották.

Tomi Lapid jópofa pasas volt. Fiának a halálát summázó utolsó sorai remekül tükrözik öniróniáját: „Tudom, vannak, akik tudni szeretnék, mi van azután. Nincs semmi. Ugye megmondtam!”

***

Tomi Lapid grandiózus élete

Joszef (Tomi) Lapid a vajdasági Újvidéken született Lampel Tamás néven. A háború alatt apját a mauthauseni haláltáborba vitték, ahol – a felszabadulás előtt két héttel – meghalt. Ekkor Isten is meghalt Tomi Lapid számára. Az édesanyjával Budapestre került, ott bujkált a nácik elől, az újlipótvárosi gettóban egy svéd házban, a Pozsonyi út 14-ben élte túl a vészkorszakot, ahonnan kivitték őket a nyilasok, hogy a Dunába lőjék őket, de anyjával együtt megszöktek. Itt lett cionista. „Ha tizenhárom éves koromban létezett volna az Izraeli Állam, nem lettem volna sárga csillaggal a pesti gettóban. Ez az, amit Izrael jelent.”

1948-ban, tizenhét éves korában kivándorolt Izraelbe, bevonult a hadseregbe, majd a Tel-avivi Egyetemen jogot tanult, és írni kezdett az Új Kelet számára. Ott ismerte meg Ephraim Kishont, aki bemutatta őt a Maariv című napilap alapítójának. Kishon személyi titkárként alkalmazta, és az ő tanácsára változtatta meg a nevét Lampelről Lapidra.

Később a Maariv szerkesztőségi tagja lett, majd a hírközlési hatóság pénzügyi igazgatója, a PoPolitika nevű tévéműsor vezetője, még később a kábeltévé-szövetség elnöke, a közszolgálati médiumok igazgatója.

Később politikai karrierbe kezdett, a Kneszetbe először 1999-ben választották meg, ultraortodox-ellenes jobbközép pártja, a Sinuj hat mandátumhoz jutott. A 2003-as választáson érte el pártja a legnagyobb sikerét: tizenöt mandátumot szerzett a százhúsz tagú Kneszetben. Ariel Saron kabinetjében igazságügy-miniszter és miniszterelnök-helyettes lett. Ám a Sinuj 2004-ben kilépett a kormányból, tiltakozásul a miatt a döntés miatt, hogy a kormány több százmillió sékelt utalt át az ultraortodoxoknak. A kilépés után a pártja hanyatlani kezdett, 2006-ban már egyetlen helyet sem tudtak szerezni az izraeli parlamentben.

Később visszavonult a politikától, és a jeruzsálemi Jad Vasem elnöke lett. Halálig Ehud Olmert egyik bizalmasa volt. Az egykori izraeli kormányfő szerint Lapid egész életében megélte és belélegezte a zsidó sorsot, történelmet és jövőt.

Az otthonában kapott szívroham után rákbetegséget állapítottak meg nála. Hat hónappal később, hetvenhét éves korában hunyt el.