Van Isten

Nyugati Fal - fotó: Izraelinfo

A miniszterelnök megigazította a nyakkendőjét.

Sötét öltönyében megállapította, hogy kissé meleg van. Köpcös, apró léptekkel elindult a Fal felé. Bár levehetném legalább a nyakkendőt, cikázott a fejében. Vágyakozva nézte a csevegve várakozó fotósokat és operatőröket, akik rövid-ujjú ingeikben, világos, nyári nadrágjaikban, szalmakalapjaikban álltak vele szemben.

A homlokán megjelent az első izzadtságcsepp. Nem merte letörölni. Úgy érezte, a gyengeség jele lenne.

Odalépett hozzá a titkára, valamit súgott a fülébe, amire reflexszerűen bólogatott, de valójában képtelen volt odafigyelni. Egyre inkább zavarta a meleg, újból lazítani próbált a nyakkendőjén.

Lehettem volna egyetemi tanár – gondolta. Most épp oktatási szünet lenne, és valami közepesen olcsó tengerparton lógathatnám a lábamat, vagy egy légkondicionált szobában verhetném a klaviatúrát….

Felnézett a Falra. Hatalmas, világos kövekből állt, melyek ontották magukból a meleget. A titkára újból megjelent, ezúttal diszkréten egy papírfecnit nyomott a kezébe, meg egy tollat. – Miniszterelnök Úr, kezdünk – búgta a fülébe, majd intett a média csürhének, akik hirtelen elveszítették csürhe jellegüket, és valamiféle rendbe álltak.

Megkezdődtek a beszédek, a fényképezőgépek zárai csattogtak, ő pedig azt a férfit bámulta, aki a paravánon túl épp vizet locsolt a saját fejére. Úgy tűnt, mindenki más jól van, csak ő szenved egyre inkább a melegtől, mint a kutya. Azért próbált mosolyogni, de nem sikerült őszintére a mosolya.

Újabb beszéd következett. Úgy érezte, mintha lassan forrni kezdene a vér az ereiben. Az öltönyén, a hóna alatt szinte látta az izzadtságfoltot, ami mindenen áthatolt. A térde hajlata is csurom víz volt. Úgy érezte, meg fog halni.

Végre véget ért az utolsó beszéd. Most mindannyian a Falhoz léptek, és kis papírokra kezdtek írni. Nem tudta, mit írjon. Világbéke, a globális felmelegedés megakadályozása? Badarság, nem tehet semmit ellene. A saját széke megtartása. Jó egészség magának, az országnak, a népének, a gyerekeinek, gazdagság.

Mind, mind felvillant az agyában, de végül, ahogy ott állt a tűző napon, egyetlen irányba futottak a gondolatai… egy nagy pohár hideg víz.

Dilemmázott kicsit, mégis inkább a hatalmon maradás lenne-e a fontosabb, de amikor egy újabb izzadságcsepp a szemébe ment, és csípni kezdte, döntött. Bedugta a papírkát az ősi kövek közötti egyik kis résbe, megérintette a kezével a Falat, és tiszta szívvel mondta el a Miatyánkot, remélve, hogy a kérése értő fülekre talál. De egyre csak szakadt róla a víz.

Családi fotó következett, ott feszítenek a Fal előtt, de ő már nem is tudja, kinek a kezét rázogatja, csak az a pohár jéghideg víz lebeg a lelki szemei előtt.

Újabb fotókhoz újabb emberek érkeztek, de ő csak mosolygott tovább, mosolygott kényszeresen, miközben érezte, ahogy folyik az izzadtság végig a hátán. Hirtelen elfogytak az emberek és ő ott állt egymagában  a szomjhalál szélén.

Ekkor egy ismeretlen férfi jelent meg, és nagy pohár jéghideg vizet nyomott a kezébe. Felhajtotta egy szuszra.