Ülök a fehér asztalnál, szemben velem a sebész nézegeti a leleteket.

Nem is tudom, hogy miért jöttem ide, egyáltalán miben reménykedem, fölösleges volt az ide vezető utat megtennem.

Körülbelül 15 évvel ezelőtt voltam hasonló helyzetben, akkor reménykedtem abban, hogy a szemüvegemet fel lehet cserélni egy kevésbé szódásüvegre hasonlító lencsére. Akkoriban már közel 9 dioptria kellett ahhoz, hogy olvasni tudjak, és 5, hogy távolabbra is láthassak. A jogosítvány minden egyes megújítása görcsökkel párosult.

15 évvel ezelőtt is volt egy másik sebész, de az akkor azzal zárta a vizsgálatokat, hogy az én szememet nem lehet műteni, a lézeres látáskorrekciót nálam el lehet felejteni, egyszóval a szemüveg továbbra is az életem része marad.

Aztán múltak az évek, és egyre kevésbé láttam azt, ami távol volt, és egyre közelebb kellett húzni a számítógépet, hogy jól lássam azt, ami előttem van. Újságot, könyvet pedig egyre ritkábban vettem a kezembe.

Maga a szemüveg soha sem okozott problémát: túl korán, másfél éves koromban kaptam az elsőt, azóta valahogy összenőttünk. Volt, amikor hátrányt jelentett. A labda például soha nem volt részes az életemben. Nem voltam verekedős típus, de soha nem kerültem meg a kihívást, elég sokszor vittem haza kézben a szemüvegemet. Szokás mondani, az autóknál a benzin fogyasztása, nálam a szemüvegfogyasztás volt a magas. De néha védelmi eszköz is volt; amikor apám rám nézett és azt mondta, hogy vedd le a szemüveget, akkor tudtam, hogy most valami ütős érvek következnek. Szóval jól megvolt a zsinagóga melletti Novák Optika, én oda fizettem a tizedet.

Aztán elmúltak ezek a szertelen évek, más lett a prioritás az életemben. Jöttek a gátlásos idők. Szeplősen, vörös hajjal még levegőt venni is nehéz. Ráadásul szemüvegesen róni a pesti flasztert, maga volt a canossa. Az első csók koreográfiája hiába volt álmaimban ezerszer megtervezve, a tény, hogy a lány is szemüveges volt, felborított mindent. Más a pohárral koccintott, mi a szemüvegekkel. Aztán idővel minden a helyére került.

A szemüveg részt kért és kapott az életemben. És egyre szaporodtak az együtt töltött évek. Az évek során mindig romlott egy kicsit a látásom, ilyenkor jött az új szemüveg, és minden folytatódott, mint annak előtte.

Egy közelmúltbeli rutinvizsgálat viszont mindent felborított. A szemorvos közölte, hogy elértünk a falhoz, és jött a nagy kérdés: „Miért nem próbálsz meg a lézeres műtéttel javítani a helyzeteden?”

Mert nem lehet, mert már megpróbáltam, meg hogy érdemes vajon az én koromban ennyit költeni a látás luxusára? Tegyünk egy próbát! -mondta. Rendben!

Most itt ülök és várom, hogy mit mond a szemsebész. De nem szól semmit, komótosan nézi a leleteket. Majd – továbbra is némán – egy kézmozdulattal jelzi, hogy üljek át a vizsgálóasztalhoz, hosszasan vizsgálja a szemeimet, aztán vissza az íróasztalhoz. Végre nagy nehezen megszólal: „Csütörtök reggel, vagy hétfőn este jó neked?”

Alig fogom fel a szavait. „Igen, a hétfő az jó lenne… És mibe fog nekem ez fájni?”

“Szerintem semmibe, majd az egészségbiztosító eldönti, de a te korodban nem szokás további terheket rakni a páciensre.”

Igen, megszoktam, hogy itt nem skatulyáznak be gatyaszagú nyugdíjasnak. Amikor alijáztam, megkérdezte az ügyintéző: Mivel foglalkozol? Mondom, nyugdíjas vagyok! Rám néz és finoman kioktat: „Nem azt kérdeztem, hogy mi vagy, hanem azt, hogy mivel foglalkozol!”

Ma már hetvenötön is túl vagyok, és még egész embernek számítok!

Már ez a tudat is feldob. Mit nekem egy műtét – vágjunk bele!

Aztán nagy nehezen kikászálódtam a székből, és azt sem tudom, miként volt az út hazáig. Mit hazáig, hétfő estig csak a szédelgés volt az élet.

A hétfő este ott talált a műtőben. Nővérek kézről-kézre adnak, literszámra öntik a csöppeket a szemembe, sehol egy tű, sehol egy szike a vágáshoz. A bal szemem felett ott a jel, hogy senki ne tévedjen: ez a szem ma a soros.

Bal szememről annyit, hogy az mindig lustább volt, mint a másik, ráadásul csak alig, és tompán láttam vele. Közben a fejemen a csuklya, csak a bal szem szabad, az is kipeckelve. „Csak a fényt kövesd a szemeddel. Csak a fényre figyelj!”

Néhány perc, fél óra? – nem tudom, rohan az idő. Nem érzek semmit. Kattanás, lekapcsolják a berendezést, kötöznek. „Reggelig ne vedd le!”

Taxival mentem haza Petach Tikvára, otthon nyugtató, alvás, csak mielőbb jöjjön a reggel.

Másnap reggel vettem le a kötést. Percekig nem mertem kinyitni a szememet, aztán ránéztem az ággyal szembeni faliórára. Az órára, aminek szemüveg nélkül már jó ideje csak a ketyegése jelezte a funkcióját. Szóval ránéztem az órára – és láttam a számokat és a mutatót. Öt perccel múlt fél hét. Ha nem lenne ciki ősz fejjel sírva fakadni, akkor most eljött az ideje. Ablakhoz mentem, nézegettem a távolban lévő házakat. Nem tudom leírni az érzést, ami hatalmába kerített. Nem elmosódott körvonalakat látok, hanem házakat, ablakokat, és látom az árnyékot is. Ez mostanság még szemüveggel sem ment tisztán. És mindezt a rosszabbik, lustább szememmel.

Napokig megy a játék, kinyitom, becsukom a szememet – hol az egyiket, hol a másikat. Nem tudok betelni a valósággal.

Azóta megvolt a második műtét. Amikor levettem egy nap után a jobb szememről is a kötést, akkor tudatosult bennem: valami olyannak vagyok a részese, aminek hiányzott a tudati alapja mind ez idáig belőlem. Most jöttem rá, hogy mi maradt ki eddig az életemből. Most még várnom kell néhány hetet, míg az agyam is befogadja a változást, és csak akkor dönti el az orvos, hogy olvasáshoz milyen üveg lenne megfelelő. Várhatóan 1,5-2 dioptriára számíthatok a hátralévő életemben.

Tartamilag csak ennyi, de nem tudom, mennyire jön le a jegyzetemből: nem a szemem állapotváltozása a lényeg. Csodálatos adomány a tudomány részéről, amiben részesülhettem, nem tudom eléggé megköszönni a lehetőséget. A legfontosabb, hogy emberként vagyok számon tartva itt és most. Nem vagyok leírva, leselejtezve, nem kell megtűrtként valahol a periférián befejeznem. Teljes értékű polgára maradhatok a társadalomnak, míg a lábammal előre el nem visznek.

Tudom, mindez nagyon nyálasan hangzik, de ezúttal ezt is vállalom, most mindent vállalok.