“Nem, ne írj be semmit a ‘vallása’ rubrikába. Húzd csak ki. Hogy zsidó? Nem, ne írd be.”
“Szeretnéd, hogy ráírjuk a vallásodat a személyidre? De a zsidót nem választhatod.”
“Újra megvizsgáltam a kérelmedet, és semmi okát nem láttam, hogy változtassak a döntésen.”

Valaki nemrég azt mondta, hogy van gyógyszer az ilyesmire, amikor valaki mindenképpen Izraelben akar élni. Azt válaszoltam, hogy tudom, Miszrad HaPnim a neve.

Magyarországon, neológ zsidóságba betért ember Izraelben nem zsidó. Pont.

Persze ezt tudjuk, amikor ideköltözünk. Van, aki alijázik (Magyarországról, mert az Izraelben elindított alijafolyamat egész más, sok szerencsét hozzá), van, aki házasság révén. Tudjuk, hogy itt nem lesz odaírva sehová, hogy zsidók vagyunk, hogy a gyerekeink nem számítanak majd zsidónak, a (majd egyszer) temetés kérdését meg majd oldják meg mások. Mondom, meg lehet próbálni úgy alijázni, hogy már itt élsz, és magyar neológ betérésed van, de nem sok jóval kecsegtet a dolog. A kérelmedet a helyi Miszrad HaPnim bírálja majd el, a fellebbezést valami bizottság Jeruzsálemben, aztán mehetsz egyenesen a Legfelsőbb Bíróságra ügyvéddel, sok pénzért.

A kérelmet olyan emberek fogják elbíráni, akikkel soha életedben nem találkoztál személyesen, nem ismernek, nem látják a konyhádat, a pénteki gyertyádat, a kikapcsolt telefonodat. Nem látják, hogy a szekuláris izraeli családodban azóta van péntek este kidus, hogy te is a család része vagy. Addig nem volt soha se gyertya, se kidus. Hogy a nem is csak szekuláris, hanem inkább vallásellenes családtagot milyen szépen kérted meg arra, hogy bírja már ki azt a két perces “köszi a bort és kenyeret” dolgot, ne dumáljon közben háttal állva, légyszilégyszi. Mert ő klubtagnak született, és pont nem érdekli. Te viszont megdolgoztál a klubtagságért, és neked fontos.

Fontos? Miért is?

“Újra megvizsgáltam a kérelmedet, és semmi okát nem láttam, hogy változtassak a döntésen” – ez az egymondatos válasz az érveket és tényeket több oldalon keresztül felsoroló fellebbezésre érkezett. Mellette természetesen a papír, melyre Magyaroroszág vezető rabbijai azt írták, hogy X. Y. a zsidó közösség teljes jogú tagja. Itt nem, nem vagy igazi klubtag. Nem kapsz állampolgárságot most, várjál még legalább öt évet.

Zárójelben megjegyzendő, hogy persze, egy ulpán is sokat segítene, ha már itt akarok élni életem hátralévő részében. Ne legyünk álszentek, a dolognak megvan az aliya benefits része is. De nyilván a tanulás a napi x óra munka után-közben, egyénileg is megoldható. Miközben mások folyton azzal buzerálnak, hogy mikor tanulsz már meg héberül…

“Kérlek, ne vonjátok kétségbe az identitásomat” – ez volt a fellebbezés utolsó mondata.

Én szerettem a szalonnát. A bacont. A csupa zsírosat csak főzéshez. A garnélát. A sajtburgert. Ó, és nagyanyám sajttal panírozott rántott húsát. Évek óta nem eszem ilyeneket. Mert eldöntöttem. Mert így érzem helyesnek. Bár a “semmi okát nem látom” elbizonytalanít. Hülyén érzem magam a kóser háztartásommal, a kis béna gyertyáimmal, a megáldott borral, a szukkával és még sorolhatnám. Mit mondjak, ha valaki megkérdezi, zsidó-e vagy? Azt válaszoljam, attól függ, kit kérdezel? Mit mondjak, ha bemegyek egy zsinagógába, mit akarok én itt? Én győzködjem az ateista családot, hogy csináljunk kidust? Pont én? Milyen jogon?

Persze, tudom, csináljak itt ortodox betérést. De nem fogok. Én nem vagyok ortodox, és nem is leszek. Én megyek kirándulni szombaton, mert sokszor az a heti egyetlen szabadnap. Nem fogok harisnyát hordani nyáron, mert az hülyeség. Még egy év, a betérés idejére sem fogok, mert az hazugság lenne. Becsülettel végigcsináltam a magyarországi betérést, és soha, de soha nem kellett hazudnom közben. Az ortodox betérés közben ez nem így lenne, úgyhogy nem csinálom. Pont.

Izrael minden zsidó hazája. Pontosabban azoké a zsidóké, akikről a szakállas bácsik azt mondják, hogy na ők a zsidók. A többiek mit csináljanak?