Egy ragyogó márciusi reggelen történt, Arad városából a Holt-tengerhez, az Ein Gedi Spa-ba lefelé menet. A minibuszban méláztam a ragyogó reggel pompázatos üdeségén. Időnként fölnéztem a Júdeai-sivatag megejtő szépségű, naponta látott, de soha meg nem unható, aranyos fényben fürdő dombjaira, s egyszer csak mit látok?
Mozog a domb! Ahogy jobban szemügyre vettem az ügyet, mi derült ki? Birkák mászkáltak ott föl s alá. Észrevettem, hogy feketék és fehérek is mászkálnak, akiket végképp meg lehetett különböztetni a homokszínű tereptől. Vidáman gomolyogtak a domboldalon, fehérek, feketék, tarkák … a beduin pásztorgyerek álmodozó felügyelete alatt.
Ahogy autónk kanyarodott, és majdnem eltűntek a szem elől, arra gondoltam, hogy vajon milyen lehet birkának lenni ragyogó márciusi reggelen?
Egyszerre arra eszméltem, hogy jobbról, balról is birkák baktatnak mellettem. Valószínűleg elaludtam, gondoltam, s most ide álmodom magam egy birkakirándulásra. Vagy birkapásztor lettem? De hogyhogy alig látok ki a sok bégetve ügető birka háta mögül? És itt a pásztorfiú, épp a térdéig érek. Gondoltam, megkérdezem tőle, hova megyünk, szóra nyitottam a szám, de szavak helyett hangos bégetésre fakadtam.
Birkává változtam! – hasított belém az iszonyat. Meg kéne csípni magam, ahogy a könyvekben szokták, ha fel akarnak ébredni az álomnak hitt rémségből. De hogy csípjem meg magam? Nincs kezem!
Ekkor egy ádáz tekintetű, hatalmas kos közelített felém. Jobb lesz kitérni, gondoltam, de hogy térjek ki, szorosan körülvesz a nyáj. Az események gyorsan peregtek, a másik oldalról feltűnt egy szelíd „arcú” óriási birka, és alaposan oldalba öklelte a támadni készülőt, mire az „illető” odébb állt.
– Hello Judit! – vigyorgott rám megmentőm. – Hogy a csudába kerülsz ide? Mi a csudát csinálsz itt?
– Beeeee – akartam felelni, de érdekes módon azt mondtam örvendezve, hogy „szia Jenő, de jó, hogy jössz”, mire Jenő közölte, hogy ő Joszi, a próféta, de mondtam neki, hogy az most tök mindegy, mert benne vagyunk a pácban, illetve a nyájban …
– Figyelj! – halkította le a hangját, mert közben mellénk ért a pásztor.
– Mit suttogsz, nem tud magyarul – bégettem megtévesztőn a juhászfiú felé, mire Jenő oldalba öklelt, hogy csöndben legyek, mire mondtam neki, hogy ez fáj, mire megint öklelni akart, és csöndben maradtam.
– Figyelj – folytatta –, ha éjfélig nem szökünk meg, bizonytalan időre birkák maradunk.
– Ó – sóhajtottam –, úgy, mint „A gólyakalifa” című mesében a kalifa és a nagyvezír?
– Pont úgy, de ne szólj folyton közbe, mert öklelek – mérgelődött megint. Így nem szóltam közbe, inkább békésen legelésztem, amíg Jenő (vagy Joszi … nem mindegy, ha éppen birkák vagyunk?) előadta a szökési tervet, amit olyan tökéletesen sikerült végrehajtanunk, hogy biztos voltam benne, valaha titkos ügynök volt, mint James Bond.
A birka-kaland nem vált káromra, azóta tudom, hogy ragyogó márciusi reggelen embernek és birkának lenni egyaránt kedves időtöltés, főleg tavaszi özönlő fényjátékban, főleg ha jön Jenő (vagy Joszi?), és megment, sőt az se baj, ha időnként öklel. (Sőőőt!)
Spa – Ein Gedi
