Mindig is szerettem volna háztetőn festeni. Szerettem nézni Csontváry keleti képeinek apró házait, a lapos háztetőket. Valahol az ég és a föld között dolgozni egyedül. Otthon, az őszi Budapesten, egy éles szívfájdalom pillanatában azt éreztem, most vége van mindennek. Akkor megláttam magam előtt egy háztetőt. Sejtettem, mit fogok csinálni. Elmenekülni otthonról magamhoz. És ahogy kitaláltam, egy délután ott álltam egy bőröndnyi festékkel Tel Avivban, egy alkonyi háztetőn.
Festek, szobrokat faragok, színházi díszleteket tervezek. Ez a lételemem. Ennek a munkának azonban szörnyű törvényei vannak. Itt nem lehet csak jónak lenni. A határterületek kutatása, a felfedezés a biztonsági zónák elhagyására kényszerít. Nővérem szerint a kreativitás nincs fájdalom nélkül. Van olyan, hogy szét kell vágni valami láthatatlan burkot, ami bezár. Ezt a cselekedetet egy ideig kerüli az ember. A sejtés nevében lépni kell. Hogy megtaláljam, ki kell mozdítani magamat. Ezért szeretek követ faragni, ott a kifejezés a rombolásból építkezik. Mint Jákob az angyallal, még ha bele is rokkansz, küzdened kell, hogy tovább haladhass.
Napi munkát határoztam el. Reggel futás a tengerparton, utána fel a tetőre, este pedig irány Florentin, ez a művésznegyed, meglátogatni a barátokat. A reggeli napfény, a tenger árnyalatai és az esték füstös kavargása lassan átalakított. Itt a festék nagyon gyorsan szárad. Hiába, hogy vizes technikával festek, itt a napon kapkodni kell. A paletta és a festett felület között, akárhogy siettem, kiszáradt a festék. Ekkor elhagytam a palettát. Keveredjenek a színek a vászon közvetlen felületén. És a változás ott indult el. Az addigi tragikus tónusú színeim kinyíltak, és valami új jelent meg. Hajnali háztetők felett izzó színek vették át bennem az uralmat. A horizont kitágult.
Egyik szombaton korán ébredtem. A napkelte előtti csendben felmentem a tetőre. Már régóta néztem ott egy toronyházat. Az volt az iránytűm, ha odáig eljutottam, máris otthon voltam. Akkor megértettem, miért szeretem nézni ezt az épületet. Ez a ház három részből áll. Egy hatalmas elnyújtott, szigorú tömbből, a vele szemben elhelyezkedő hullámívű alakzatból, és a kettőt összekötő légies, áttetsző üveg emeletekből. Akkor értettem meg, hogy ilyesmi lehetek. Egy szigorúan konok racionális tömb és az érzelmi hullámokat rajzoló ív között valami újra figyeltem fel. A két eltérő rész közötti áttetsző kapcsolatra, a középső, magán minden fényt áteresztő területre, amit idáig nem vettem észre.
Amikor ezt írom, a repülőn, Tel Avivban már este van. A fehér házak kiszürkülnek, és a tenger felől a nap utoljára narancs színeket fest a toronyházak oldalára. A festményeim már ott lógnak egy lakás falain. Azt sejtem, valami eljött a képek felületére, ami csak ott volt meglátható. Mégis, ezután már, akárhova is utazom el, már mindig ott festek, abban a tetők és falak nélküli műteremben, szemben a házzal, ahol a fény lakik.
Képzőművész, 1963-ban született. Szobrászattal, festészettel és színházi díszlettervezéssel foglalkozik. Budapesten a Moholy-Nagy Művészeti Egyetem oktatója. Írásai a képzőművészet tárgykörével foglalkoznak.
