És akkor hogyan tovább…?

Holnaptól, azaz mától, kimondjuk vagy sem, de hadiállapotban élünk. Innentől számítva minden idevonatkozó kérés parancs. Ezt az ellenséget azonban nem ismerjük. Nincs arca, nincs nemzetisége, faja, fajtája, semmije nincs, csak a szándékai ismertek. Ez a helyzet mindent felülír. A pártérdeket ugyanúgy, mint a személyes ambíciókat.

Olvasom az újságban, hogy tegnap estétől minden másképpen lesz holnaptól: több más mellett szigorítják a karanténban tartózkodás lehetőségeit és feltételeit is. Nincs kifogásom a döntés ellen, különösképpen, hogy egy nappal ennek előtte pedig azt olvastam, hogy nem vagyunk felkészülve a kétmillió beteggel fenyegető világjárvány kezelésére.

Ezt olvastam az újságban, mert a politikai adok-kapok – értsd: a királycsinálás és annak minden mocskos hozadéka! – nem hagyott alább most sem, pedig a halálos kór immár a sarkunkban. Hogy megdöglünk, az egy dolog, de hogy a másik párt milyen galád eszközökkel próbálja politikai haszonszerzésre fordítani ezt az önmagában is tragikus helyzetet, hát az aztán már mindennek a teteje, illetve alja. Természetesen mindig a másik a galád! Mondom, ilyesféléket olvasok, meg hogy mindenki nemzetvesztő, aki másképpen gondolkodik, és a többi és így tovább.

Szóval riogatva vagyunk – de talán megkockáztatom, nem is eléggé, illetve nem feltétlenül célirányosan. Máskülönben ugyan miért kóvályognának maszk és kesztyű nélkül polgártársaink az utcákon-tereken, még ha feltételezzük is jóindulatúan, hogy mindannyian éppen élelmiszerért vagy gyógyszerért mennek, illetve munkába sietnek? A mi környékünk kifejezetten polgári régió, amelyben békésen megférnek egymás mellett a keleti zsidók, az oroszok, a naponta templomjárók, szóval egyetemes az ökumené, egyfajta keresztmetszete vagyunk az izraeli társadalomnak. És abban is, ahogyan élünk és ahogyan fogadjuk az egymásba érő rendelkezéseket.

Hogyan fogadjuk?

Hát a magunk módján! Mondják, hogy a mediterrán módi szerint, lezserül, ráérősen. Rega, rega. Szavlanut! Azt, hogy minden kinyilatkoztatással, előírással, rendelkezéssel kapcsolatban kérdésünk van – azt természetesnek tartom. Hogy mindent meg is kérdőjelezünk – elfogadom, mint a demokrácia sajátos közel-keleti válfajának velejáróját. Hogy mindent (bocsánat: mindent is!) jobban tudunk a szaktekintélyeknél – hát, a fene bánja; nem ágálok ellenük, de nem is figyelek rájuk. Próbálok előre nézni, s azon töprenkedem, hogyan lesz majd holnap, a jövő héten-hónapban, talán évben, ha ezt a bazi nagy kihívást túléljük. Mert, hogy egészen másképpen lesz, ebben messzemenően egyetértek a hozzáértőbbekkel. Már holnaptól, napról napra, lépésről lépésre minden téren másképpen alakulnak majd a társadalmi, gazdasági és politikai kapcsolatok, viszonyok, rendszerek. S miközben mélységesen bizakodó vagyok, megfogalmazódnak bennem a kérdések is. Az egyik, talán a legfontosabb, hogy ez a folyamat miért nem tegnap vagy tegnapelőtt, horribile dictu miért nem a koronavírus megjelenését követő első rendelkezések másnapján kezdődött?

Hát erre kellene gombot varrni!

Ízlelgetem a szót, mielőtt lekopogom a klaviatúrán: fegyelmezetlenek vagyunk? Hogy világos legyen, mire gondolok, mondanék néhány példát. A mi utcánk végén tegnapelőtt – tehát még a csaknem végletekig szigorú kijárási megkötöttségek megjelenése előtt, de amikor már javában nem lófrálhattunk volna kedvünk szerint össze-vissza – egyik estéről másnap reggelre a sátoros ünnepekre emlékeztető tákolmányt rakott össze pár ember, s délutánra már be is népesítették, mondjuk így az egy húron pendülő, egymásban kedvüket lelő gyülekezet tagjai. Mondom, amikor már öt személy együtt tartózkodásában maximálta a társas érintkezés létszámát a törvényhozó. Talán ezen felbuzdulva két sarokkal odébb megjelentek a kamaszok, estére maguk után hagyva a szokásos balagant, miközben látótávolságon belül ott a mindig és mindenütt nyitott tetejű szemetes konténer. Ezek a nyitott tetők kezdettől csípik a szemem (mert bár állatbarát vagyok, lehetne találni másféle módot is a kóbor macskát etetésére), árasztják a bűzt és sok minden mást, amivel most nem riogatnám az olvasót, van nekünk elég bajunk a vírussal is.

Hogy ez nem általános? Elfogadom, viszont konkrét, amiképpen az is, hogy bár meglehet a lakások a küszöbön belül patikára emlékeztetnek, de a lépcsőházakat sok helyütt 24 órában kell takarítani, mert a lakók – nem ritkán a tulajdonosok! – egyszerűen nem ügyelnek a rendre – és akkor most finoman fogalmaztam. Vagy nem látott még senki emeleti ablakból kilapátolt sittet, kihajított lim-lomot, sok minden mást, amit amúgy a lépten-nyomon fellelhető kukákba lehetett volna dobni minden különösebb fáradság nélkül – ha csak egy kicsit is otthon éreznék magukat az elkövetők amúgy és máskülönben bizonyosan szeretett és tisztelt hazájukban. Ha csak egy kicsit is tekintettel lennének a másikra, ha visszavennének önző egójukból, ha belátnák, hogy nemcsak én vagyok, hanem van a mi is.

Magyarázat, mentség? Talán mint fentebb: fegyelmezetlenek vagyunk! És nem csak azért, mert gyakorta nagyobb a mellény, mint maga a baba, hanem mert… Kezdem az ős-bűnnel, az általam már többször megénekelt problémánál. Izrael – a nem közép-európai fogalommal élve – bevándorló ország. Ide a kezdetek kezdetét leszámítva mindig is jöttek az emberek. Még a legutóbbi időkben is, amikor már csaknem ki lehetett tenni a megtelt táblát. Tavaly – ha jól emlékszem – több mint félszáz országból. Ez azt jelenti, hogy évtizedeken át az egy közös nevezőt leszámítva tengernyi szokás, hagyomány, kultúra áramlott erre az alig több mint 22 ezer négyzetkilométernyi földterületre. Az első és legfontosabb ennek a sokféle embernek a fedél és létezés alapvető feltételeinek biztosítása mellett a közös nyelv megtanítása volt. Magam is esküszöm az ulpán fölötte fontos voltára. Az a félév – kinek mennyi – lerakta társas érintkezéseink lehetőségének alapjait, s lett országunk mint a kaleidoszkóp: ki-ki megőrizve szülőhazája egyéni színeit vált a zsidó állam polgárává. Legkedvesebb emlékeim között őrzöm Tova morát, aki nemcsak a nyelvet tanította nekünk, de bevezetett az ünnepek rendjébe, az állami és vallási rituálék és szokások labirintusába anélkül, hogy kifejezte volna, melyiknek elkötelezett híve. Azt mondta: itt demokrácia van, élj kedved és elkötelezettséged szerint, de ügyelj arra, hogy ne légy a másik terhére. Sok-sok évfolyam megszámlálhatatlan felnőtt nebulója köszönheti neki, hogy segített megértetni Izrael Állam lényegét, hogy tudatosulhasson bennünk, valóban hazaérkeztünk.

Utóbb derült ki számomra is, hogy sokunk számára egyvalamivel adós marad az ulpán: nem adott segítséget, nem kínált mankót ahhoz, hogyan lehetünk ennek az új közösségnek a tagjai anélkül, hogy bárki másnak terhére lennénk. Hogyan élhetünk a felkínált szabadsággal anélkül, hogy a falanszter egyformaságát követelnénk egymástól. Erre vonatkozóan nem kaptunk szamárvezetőt. Ki mit hozott magával ahonnan, ahhoz tartotta magát az új hazájában is.

Amikor először fogalmaztam meg ilyen irányú kétségeimet – hogy ne mondjam: elvárásaimat –, kaptam hideget is, meleget is. Főképpen azt olvasták a fejemre: miből gondolom, hogy az én Európából hozott kultúrám a mindenek fölötti üdvözítő. Soha nem gondoltam ezt, de azt igen, hogy kellene lennie valami olyasféle közös nevezőnek, amit a társas együttlét alapjaként fogadhatunk el. S ez az, amit a nyelv tanulásával, s minden más társadalmi ismeret elsajátításával egy ütemben kell magunkba szívni. Gyakorta tapasztalom, hogy ezzel még adósai vagyunk önmagunknak.

Mielőtt azonban bárki is kardjába dőlne, sietek leszögezni, hogy mindez nem csak ránk, zsidókra és nem csak Izraelre vonatkozik. Emlékezzünk! A New York-i ikertornyok lerombolása után mindannyian úgy éreztük, hogy a világ nem mehet tovább úgy, ahogyan addig, s hogy egy új rend és rendszer-változás küszöbére érkeztünk. És valóban, szinte máról holnapra minden megváltozott körülöttünk, s benne mi magunk is mások lettünk. Csaknem két évtized telt el azóta, s ma már úgy gondolunk vissza a történtek előtti esztendőkre, mint a soha vissza nem térő boldog békeidőkre.

Izrael azonban a New York-i terrortámadás előtt és utána is más cipőben járt és jár ma is, mint a világ. Mi valójában folyamatos hadiállapotot élünk meg, amelyhez azonban szinte észrevétlenül hozzászoktunk, s amivel akaratlanul is megbarátkoztunk. Természetes része lett hétköznapjainknak a kitettség. Nos, ezeknek a „fraternizálódós” évtizedek végére tett pontot fogalmam sincs, milyen hosszú időre a halálos vírus megjelenése. Holnaptól, azaz mától, kimondjuk vagy sem, de hadiállapotban élünk. Innentől számítva minden idevonatkozó kérés parancs. Ezt az ellenséget azonban nem ismerjük. Nincs arca, nincs nemzetisége, faja, fajtája, semmije nincs, csak a szándékai ismertek. Ez a helyzet mindent felülír. A pártérdeket ugyanúgy, mint a személyes ambíciókat.

Ma reggeltől új időszámításban élünk.

Ez a közös nevező.