Harmadik menet: A drogok, az utca

Ami most következik, azt nagyon kevesen ismerik. Akik túlélik, azok nem tudnak, nem akarnak róla beszélni.

De kevesen élik túl.

Ezra Csilla:

Egyszer elmentem takarítani, egy ideig. (Nevet.) Ideig??? Egyszer! Aki szeren él, az nem tud elmenni dolgozni, mikor be van állva. Csak olyan hely tud téged feldolgozni, ami ugyanolyan, mint te vagy. A kupleráj. 

Megpróbáltam megszabadulni, de nem ment. 

Ha pénzre volt szükségem, mindig vissza kellett mennem. Ha pedig nem anyagoztam, akkor minden feljött bennem. Akkor meg akartam halni. Akkor visszaváltoztam azzá a Csillává, akit elraboltak és megerőszakoltak és mindig fél. Dadogtam. Nem tudtam emberek közé menni. Ez az állapot volt a következménye az átélt borzalmas dolgoknak. Eleinte az ecstasy lecsendesítette, de aztán már kevés volt. Akkor jött az LSD. Ecstasy LSD-vel! Az csodálatos volt! Az újra egy jó időszak volt. Erre emlékszem. De semmi másra nem. Próbáltam küldeni a lányomnak pénzt haza, de semmiben nem tudtam kitartani. Csak az anyag. Aztán már kokain is kellett. Árban is megyünk, megyünk fölfele. Mikor elkezdtük a kokaint használni, akkor vettem észre, hogy a férjem valahogy nincs rendben. Elkezdett olyan dolgokat csinálni, amiket nem értettem. Eltűnt otthonról, nem jött haza. Nem hozta haza a fizetést. Ő is próbált máshol dolgozni: egy benzinkútnál. Elkezdtem követni titokban. Meg akartam tudni, mit titkol előttem. Miért változott így meg? Mivel cserélt fel engem? Függő voltam. A függő az több dologtól függ. Tőle is függtem természetesen. Megtaláltam. Egy narkománhoz járt.

Heroin! 

Tudtam róla, hogy régen használta, és most valószínűleg visszaesett ehhez. Lementem utána egy alagsorba, bekopogtam az ajtón és bekiabáltam, hogy nyisd ki, vagy hívom a rendőrséget. Persze kinyitották. Bementem a szobába. Leültem. “Most azonnal adtok! Vagy tényleg hívom a rendőrséget.” 

Ez volt az első adag heroinom. 

Minden anyag adott nekem egy kis megnyugvást, de csak egy bizonyos ideig. Aztán lépni kellett tovább. Amikor már egy anyag elkezdett nem hatni, akkor borzalmas állapotban voltam. Szintet kellett lépni. Drogkarrier. Szóval adtak nekem. Ez jól is jött nekik, mert én a kuplerájban meg tudtam keresni rá a pénzt, és így jutott mindenkinek. 

Bekerültünk ebbe a körforgásba.

Az életünk egyre jobban csúszott lefelé. Ettől kifekszel. Ettől nincs életerőd. A heroinnal nem érzel semmit. Ez volt az az anyag, amit pontosan rám szabtak. Most már nem éreztem, hogy jaj de szeretem a világot, mert az nem marad meg sokáig. De a heroin teljesen elfojtotta az emlékeimet, és én nem akartam semmi mást. Egyre kevesebbet dolgoztam, nem ébredtem föl, és akkor nem mentem be. Nagyon lefogytam, és így nem vettek be mindenhova. De akkor meg nem volt pénz. Mit lehet csinálni? Bármit, csak pénz legyen belőle! Lopni, csalni, betörni. Mindegy. Csúsztunk, csúsztunk lefelé. Nem tudtunk fizetni, és kidobtak minket a lakásból is. Számlákat sem tudtunk fizetni. Aztán odaköltöztünk ahhoz a fickóhoz az alagsorba. Én a kuplerájban tusoltam, mert ahol laktunk, nem volt se fürdő, se wc. De akkor már semmilyen normális helyre nem vettek fel. Voltak diszkrétebb helyek is, meg jobb színvonalúak, de akkor már a rosszakba sem kellettem. Aki benne van ebben a világban, az tudja, hogy van olyan hely, ahol az utcán lehet dolgozni. Hallja, találkozik lányokkal, akik voltak már ott, és kipróbálták. Elmentem. De nem mertem bemenni abba a negyedbe, hanem kintebb álltam. 

Így kezdtem el az utcát. Az nagyon kemény világ. 

Ez már jó pár évvel azután volt, hogy elraboltak. Mikor az utcán voltam, még volt hol laknom itt-ott. Sőt, egyszer volt egy tiszta időszakom is. Fél év. 

Hogy tudtál fél évre leállni?

Egyszer engem is lecsuktak. Szárazon. Akkor tiszta lettem, de az borzalmas volt. Azt a lelki, meg fizikai szenvedést nem lehet kibírni. De hogy utána…? 

Én mindig szerettem volna tiszta lenni, mindig ott volt a tudatomban, hogy eljön az a nap, és az utam oda vezet. Tiszta leszek! 16 napot voltam lecsukva, és mikor kiengedtek azt gondoltam, hogy most van itt az ideje, hogy kihasználjam ezt a dolgot. Voltak diszkrétebb lakások, ahol volt telefonos lány, aki felvette a telefont. Ez lett a munkám. Fix fizetés volt. De szobára nem mentem be, mert nem akartam azt átélni megint. Főleg így, hogy nincs anyag. Anyag nélkül, alkohol nélkül nem lehet, hogy átéld ugyanazt a dolgot megint. 

De öt és fél hónap után megint visszaestem. 

Nagyon nehéz volt tisztának lenni. A dolgok, emlékek, flashbackek jönnek, jönnek föl, és nincsenek eszközeid, hogy feldolgozd őket. Mindig, mikor nem anyagoztam, visszaestem ebbe az állapotba, és ez visszadobott a használatba, hogy ezt ne érezzem. 

És akkor újra az utca, vagy diszkrétebb lakások. Az utcát már megtanultam. Meg tudtam már védeni magam. Eleinte voltak mindenféle stricik, akik rám ragadtak. Nem csak rám, az összes lányra, aki gyengébb volt, vagy csendesebb, vagy új volt. Elvették a pénzemet, helypénzt kellett fizetnem. Aztán láttam, hogy más lányok hogy működnek. “Hülye vagy te? Miért adsz nekik? Elmennek  a picsába! “

Természetesen az utcán a vendégek is sokkal szörnyűbbek, mint egy lakásban, vagy más helyen. Nagyon sok a bántalmazás, kés a torkomon, néha visszavették a pénzt. Ott egyre dörzsöltebb leszel. Felismered, aki rossz szándékkal jön. Ez egy ilyen élet. Az aktusok meg autóban, tengerparton, a régi buszpályaudvar környékén. Be lehetett menni éjszaka egy elhagyott kertbe, vagy itt-ott-amott kapualjba. Igy működik. 

Most a munkahelyemről, az ambulanciáról járok ki ugyanazokra a helyekre, ahol én annak idején voltam, de ezt majd később mesélem el.

A régi buszpályaudvar a legharlemesebb rész. Ott éltünk az egyik mellékutcában, a férjem egy kétes barátjánál. Mindig volt anyag kéznél, a férjem osztotta is. Aztán elkapták kábítószer-kereskedésért. Ő volt az én mindenem. Ő tanított meg normálisan héberül. Mikor börtönbe került, leblokkoltam teljesen. Egy ideig ott maradtam, de nem volt kellemes egy idegen férfinél lakni. És már anyag sem volt… A heroinnál nagyon hamar jönnek az elvonási tünetek. 

Megint visszahúzott az utcai élet. Lakni se volt hol. Elkezdtem mindenféle elhagyatott házakban aludni. Kartonpapírokon. Valahogy mindig sikerült megoldani. 

Lassan, észrevétlenül hajléktalanná váltam. 

És elkezdtem szúrni is. 

Előtte csak szívtam a heroint. Aki szúrja, annak szippantani már kevés. Az nem töri meg az elvonási tüneteket. Annak mindig kell hogy legyen egy fecskendője. Néha már olyan állapotban voltam, hogy eldobott fecskendőket szedtem fel a földről. Tehát annyira össze voltam törve, hogy már ez sem érdekelt. Nem figyeltem oda arra sem, hogy szelektáljam a vendégeimet. Néha fillérekért, mindegy. Csak az anyag meglegyen.

Ez így ment két évig, vagy talán három is volt. Az alatt ki sem mentem a környékről. Nem létezett más kerület. Ez a te tereped, ahol tudod, hogy hogy működnek a dolgok.

Akkor már jól beszéltem a hébert, sőt annyira nem használtam a magyart, hogy ha akkor magyarul beszéltetek volna hozzám, csak héberül tudtam volna válaszolni. 

Azon kaptam magam, hogy folyamatosan hátranézek. Ez egy olyan hely, ahol mindenki mindenki ellen van. Az is, akiről azt gondolod, hogy a legjobb barátod. Ha elvonási tünetei vannak, akkor odajöhet, leüthet és elveheti az anyagodat. Mindenki kombinál, megvezeti a másikat, és jelen van a fizikai erőszak is, nemcsak az átverés. Folyton résen kell lenni! 

Mindig próbáltam ott is megtartani azokat a határokat, amiket magamnak szabtam: Nem elaludni nyitott helyen! Nem kifeküdni! Gondoljatok bele, hogy milyen pontra kell érni embernek, hogy már annyira nem érdekli a világ, hogy egyszerűen fogja magát és elalszik a járdán. Merthogy ott vannak ilyenek. Próbáltam olyan klienseket fogni, akik szállodába vagy lakásra visznek, hogy legyen hol naponta egyszer letusolnom. De nagyon gyakran voltam koszos. A kukából öltöztem. Elkezdtem nagyon lerobbanni. Már nem engedtek be a boltokba, hogy vásároljak. 

32 évesen raktam le az anyagot. Már majdnem 30 éves voltam, mikor ez a kép készült rólam.

Ugyanaz az ambulanciám, az az egység járkált ott már akkor is, amelyikben ma dolgozom. Volt közöttük egy nő, aki szintén a prostitúcióból jött. Ő is volt drogos, de aztán tiszta lett, és elkezdett önkénteskedni. Később pedig felvették ugyanabba a munkakörbe, amit most én csinálok. Annak idején, mikor én ott voltam az utcán, gyakran járt ki a terepre. Sokszor találkoztam vele. Ismertem a múltját.

Nekem ő volt a példaképem. 

Azt mondtam, hogy ezt én is meg tudom csinálni. Minden vasárnap jöttek, és osztogatták a tiszta fecskendőket, meg ruhákat, hoztak szendvicseket. És tudtak segíteni elvonóban. Eleinte bizalmatlan voltam velük, inkább szedtem a használt fecskendőket. Aztán valahogy mégis sikerült bizalmas kapcsolatot teremteniük velem. Elkezdtem az ambulancián vérvizsgálatokat csinálni, mert mondták, hogy ez fontos. Mindegy, hogy itt vagyok az utcán, ők elfogadnak engem így, ahogy vagyok, de amit meg tudok tenni magamért, azt tegyem meg. 

Aztán jött egy-két kemény helyzet: Félreszúrtam valahol a lábamban, nem jó helyre, és az megdagadt. Azt mondták, ha még pár órát így vársz, akkor amputálni kell. A lábamat sikerült megmenteni, de közben kiderült, hogy a májammal is probléma van. Ezek felkavartak. 

Volt ott egy ember, akitől rettegett a környék. 

Nemi erőszakot követett el utcán dolgozó, hajléktalan nőkön, de olyan brutálisan, hogy ha nem haltak bele, az csak véletlen volt. Én is nagyon féltem tőle. 

Aztán én is az áldozatává váltam. Megtámadott.

Tudtam, hogy meg fogok halni, el is fogadtam. Miközben azt tette velem, amit tett, téglával verte szét a fejemet. Bocsánat, de ez fontos, hogy elmagyarázzam, mennyire súlyos volt ez a dolog. Végül is megmenekültem tőle, szinte csoda volt. Megijesztették, és elszaladt. Valahogy sikerült a mentőket kihívnom. A mentősök nem akartak betenni a mentőbe. Fél órán keresztül gondolkodtak, hogy csinálják, hogy ne fertőzzem össze a kocsit. Csak azért, mert utcán dolgozó prostituált voltam. 

A stigma. 

A társadalom így áll hozzá az olyanfajta emberekhez, mint én voltam. Ez csak még jobban lenyomja az így élőket, és ott tartja őket, ahol vannak. Ez a hozzáállás nagyon mélyen bántott engem. 

Ott kezdett el történni valami velem, ami felébresztette bennem a saját magam iránt érzett felelősséget. 

Ettől az esettől tisztább lett a kép: Benne vagyok egy önromboló, önpusztító mechanizmusban. De amikor ez az erőszak volt, ott valahogy ez egy pillanatra megtorpant. 

Volt még egy szervezet. (Persze! Ma is van!) Ők inkább férfiakkal foglalkoznak. Vezetőjük, egy férfi, szintén az utcáról, a függésből küzdötte fel magát, hogy vezethesse azt az egységet. Ismert engem és a férjemet is. A szívében voltunk. Megtudták, hogy mi történt velem, aztán jöttek keresni engem. Akkor mondtam nekik, hogy én el akarok menni feljelentést tenni a rendőrségen. Tudni kell, hogy az én számomra ez egy hatalmas fordulat volt. Tudtam, hogy ez egy pszichopata, és tudtam, hogy ott van a környéken. Mondta is, mikor elmenekült, hogy visszajön, és majd folytatja. Féltettem saját magamat is, de erősen belém költözött az a tudat, hogy felelős vagyok a következő nőért, aki az áldozata lehet. Ez, amit ő tett velem, annyira megrendített, hogy megtörte azt a rendszert, amit felépítettem, hogy az érzéseimet elfojtsam.

Emberibb érzések jöttek fel bennem, és az ép eszem is visszajött. 

Elmentem és feljelentést tettem. Az a fickó, aki a férfi- egység vezetője volt, jött, megkeresett az utcán, és azt mondta, hogy folytassuk. Felhívta a rendőrséget, és kért egy rendőrségi autót. Minden nap jöttek, beültettek az autóba, és köröztünk. Kerestük azt a pszichopatát. Hallottam, hogy visszajött és keresett engem, sőt egyszer még láttam is, de akkor még nem találták meg. 

Ez, hogy a támadómat keresem, valamit átfordított. Kezdtem visszatérni a régi énemhez. 

Éreztem, hogy teszek valamit azért, hogy jobb legyen valami a világon. Ez megállította ezt az ördögi kört. 

A férjem is kint volt már, de nem voltunk kötve egymáshoz. Akkor már nem mentem el dolgozni azért, hogy szerezzek neki is heroint. Néha el is titkoltam tőle, hogy van anyagom. Attól függetlenül, hogy szar állapotban voltam, bölcsebb is lettem egy picit. Elmúltak az évek, és megtanultam egy-két dolgot. Nem tapostam már el magam másokért. Saját magamért igen, de a többiekért már nem, beleértve a férjemet is. Már nem függtem tőle. Amikor ő két évig nem volt mellettem, akkor megtanultam, hogy hogyan tudok magamra vigyázni, önálló lenni. Lehet, hogy nem jó úton, de azért elszakadtam tőle. 

Elkezdtem kevesebbet használni. Egyre kevesebbet, kevesebbet. Már nem volt az a nagy étvágyam. Már nem voltam ámokfutó. Jobban vigyáztam magamra, csendesebb voltam. Többet gondolkoztam. És mivel kevesebb volt az anyag bennem, kevésbé borította el az agyamat. 

Rádöbbentem, hogy igenis képes lennék a teljes utat megtenni. 

A férjem akkor már hetek óta terápián volt. Ő állampolgár volt, neki ezt el tudták intézni egyből. Az én állampolgársági procedúrámat a Belügyminisztériumban még nem fejeztük be. El tudtak küldeni elvonóra itt-ott, de további terápiára már nem, mert ahhoz teudat zehut, személyi igazolvány kellett volna. Bürokráciai okok miatt nem tudtam megcsinálni itt a terápiát. 

De valahogy mindig belekóstoltam a tisztaságba.

Volt egy barátunk, én ismertem meg még annak idején, mikor kint voltam az utcán. Kliensként jelentkezett, de egy idős ember volt, csak beszélgetni akart. Nagyon megszeretett. Gyakran mentem hozzá letusolni, ott aludni. A férjem is megismerkedett vele. Olyan volt, mintha a gyerekei lennénk. Ez valahogy így sikerült. Mikor a férjem elment az elvonóra, felhívta őt: “Légy szíves vegyél a Csillának repülőjegyet, mert itt nem tudják elküldeni terápiára. Küldd haza, mert ha nem, akkor itt meg fog halni. Ha kijövök a terápiáról, akkor majd visszaadom neked a pénzt.” És így lett. Elvitt a nagykövetségre, csináltatott nekem útlevelet, megvette a repülőjegyet. Huszonvalahány nap volt az indulásig. De az utcán egy nap alatt történik velem annyi minden, mint mással egy évben. Huszonkét nap alatt már el is felejtettem a jegyet, és megint visszacsúsztam a használatba. Eszembe jutott néha, hogy talán ma van az a nap, de elhessegettem.

Az egyik nap nagyon beleestem a körforgásba: heroin, utána kokain, mert a heroin nagyon levisz, a kokain meg felemeli azt. És akkor menni, csinálni egy vendéget gyorsan, szaladni, venni anyagot. Belőni, megint egy vendéget csinálni és venni a másik anyagot.

Egyszer csak kiszálltam saját magamból, és kívülről láttam, hogy mi történik velem. 

Leültem egy betontömbre. Minden kitisztult egy percre, kiegyensúlyozódtak bennem a dolgok. A szív összekapcsolódott az aggyal. És akkor lenyugodtam. Visszatértem. Mintha Csilla visszajött volna, és helyet foglalt volna bennem. 

Éreztem, hogy a határon vagyok. Azt mondtam: Ha most nem állok le, és még egy lépést teszek, összeroppanok. Megbolondulok. Zárt osztályra kerülök. Vagy meghalok. Mert a testem már nem bírja. Vagy lecsuknak, mert már nem tudok magamra vigyázni. 

Nincs más választásom, tenni kell valamit magamért. 

Amikor leültem a kőre, az néhány órával a repülő indulása előtt volt. Azért is estem bele ebbe a hurokba, mert mélyen bennem volt, hogy ez az indulás napja. A lehetőség. De túl nagy lépés ennyi év után hazamenni! Otthagytam a lányomat négyévesen, most meg 16. Fel sem fogom ismerni. Féltem, hogy ha a családom nem fogadta el azt a másik Csillát, akkor ezt a szétesettet se fogja majd. De nincs más választásom. Itt nem maradhatok, mert akkor belehalok. Rám szállt az az egy-két perces valóság, és kimondtam magamnak ezeket.

Akkor még voltak az egysékeles telefonfülkék. Mentem, és hívtam a barátunkat:

“Hozd a repülőjegyet!” 

Jött is gyorsan. Emlékszem rá, hogy negyven perccel a felszállás előtt érkeztem a reptérre, rohanva. Késleltették a felszállást, hogy elérjem. A papírjaim nem voltak érvényesek. A rendszer kimutatta, hogy jogtalanul vagyok az országban. Őket az nem érdekelte, hogy férjnél vagyok, hogy narkomán vagyok és azért nem tudtam papírokat csinálni, ez nem érdekelt senkit. Megcsináltam a check-int, és abban a pillanatban kiutasítottak az országból. Hazamentem. 

Útban a reptérre felhívtam az anyukámat. Egyszer már hívtam, mikor megcsináltattam az útlevelet, mert akkor volt egy pár napom, amikor nyitva volt a világ. Tíz éve nem beszéltünk. Figyelj ide, anyukám! És akkor kitálaltam neki mindent a telefonba. Hogy engem elraboltak, prostituált voltam, kábítószeres vagyok. 

Hazamegyek, nekem kell a segítségetek! 

Ekkor és ekkor jön a gépem… És ők tényleg vártak erre a dátumra. Most újra hívtam, hogy igen, igen, jövök! Vártok?

Mikor megérkezett a gép reggel, az egész család kint várt. Jöttem csapzott hajjal, 42 kilósan, cigi lógott a számból. Valahogy megismertem őket. Felkavart az út, és mire odaértem, már elvonási tüneteim voltak. Hoztam magammal gyógyszert erre, az elcsendesítette, de azért a test dolgozott, meg a lélek. Látom a lányomat 16 évesen. Az arcvonásaiból felismertem, hogy ez az én lányom. De nem tudtam feldolgozni. Ők sem tudtak engem, olyan borzalmas pszichotikus állapotban érkeztem meg, és ez később még felerősödött. Hazavittek. Éjszaka már ki kellett hívni a családi orvost. Adott egy nagy adag nyugtató injekciót, gondolom, és mondta, hogy egyenesen az addiktológiai ügyeletre menjünk. Nagyon rá akartak beszélni, hogy befeküdjek. Nem egyeztem bele. Adtak egy injekciót. Nagyon ki voltam készülve. Emlékszem is a hallucinációimra. Megszöktem, az öcsém jött az erdőbe értem, visszavitt. Csak azt hajtogattam, hogy tiszta akarok lenni, tiszta akarok lenni. 

Milyen terápia, milyen hely vesz be engem ilyen állapotban? 

Elmentünk egy-két drog-ambulanciára, és a végén megértettem, hogy be kell feküdnöm egy pszichiátriai  intézetbe. Debrecenbe küldtek. Két hétig voltam ott. Telelőttek mindenféle dologgal. Úgy mászkáltam a folyosón, mint egy zombi. A nyálam csurgott. Egyszerűen nem tudták, hogy hogyan kezeljenek. Nem nagyon találkoztak még intravénás anyagozókkal. 

Felhívtam anyukámat, és mondtam neki, hogy most jössz, és elviszel innen. Nem akarom, hogy szétcsesszék az életemet azzal, hogy ráállítanak a pszichiátriai dolgokra. Attól nagyon féltem. Volt ott egy srác, egy önkéntes, aki azokban a napokban jött, mikor ott voltam a pszichiátrián. Ő is anyaghasználó volt, de tiszta lett. Ment mindenféle addiktológiai helyekre, ahol felépülő emberek vannak, és beszélgetett velük. Kiderült, hogy ismerjük egymást gyerekkorból. “Figyelj csak! – mondta. – Én Pécsváradon voltam terápián, és nagyon ajánlom neked azt a helyet.” Onnantól azt hajtogattam, hogy nem a megyek sehova, csak Pécsváradra. 

Anyukám jött, és odavitt. Beestem a felvételi elbeszélgetésre, és mondtam nekik, hogy segítsetek. Nem nagyon akartak felvenni a fizikai állapotom miatt. Gyenge voltam a gyógyszerektől és a súlyos elvonási tüneteim miatt. Harminc napig tartottak a tünetek. Azért olyan sokáig, mert a testem teljesen le volt rombolva. De felvettek. 

Megérezték, hogy ha nem vesznek fel terápiára, akkor lehet, hogy végem van. 

Pécsváradon voltam fél évig. Nagyon nehéz volt. Egyszer már összepakoltam a bőröndöm, és el is jutottam Pécsig, de aztán visszafordultam, mert megértettem, hogy ha most innen elmegyek, akkor kárba vész az egész, és megint visszaesek. Ettől nagyon féltem. Visszamentem és lehúztam a fél évet. Közben kijártam dolgozni. A pécsi arénában takarítottam. Nagyon szerettem ezt a munkát. Boldog voltam és büszke magamra, hogy vécét takarítok mások után. 

Ha találtam néha az öltözőben pénzeket, amik kiestek a zsebekből, azt nem raktam már zsebre, mint ahogy azt az utcán megtanultam használó koromban. Itt kaptam egy lehetőséget becsületesnek lenni, a legaljáról kezdeni. Megvoltak bennem ezek a belső értékek, de amikor az utcán voltam, az anyagon, akkor elveszítettem őket. Szomjaztam arra, hogy becsületes legyek és tiszta. 

Hogy feldolgozzam azt, amin keresztülmentem. 

Betörtek, átprogramoztak engem rabszolgává. Az is maradtam. Hiába kerültem más-más közegekbe, mindig ezt vonzottam magamhoz. Átlátszó emberré váltam, akin keresztülmehetnek. Ez volt az én mélypontom, amikor már annyira semminek éreztem magam, hogy az sem érdekelt, hogy a járda közepén egy kartonon elalszom és az emberek kikerülgetnek vagy belém rúgnak. Ezért örültem annyira annak, hogy már vécét pucolok. 

Mikor kijöttem Pécsváradról, el kellett volna mennem a Félutas-házba. Az a nagyoké, akik már megcsinálták a terápiát, de még mindig nem küldik őket egyenesen a nagybetűs Életbe. Csak félúton vannak. El kellett volna oda mennem, de úgy éreztem, hogy elég volt. 

Eljutottam arra a pontra, hogy tudni akarom, hogy ki az a Csilla. 

Ne más mondja meg! Ne más tartson tükröt nekem! Hanem maga az Élet! Már elég bátor vagyok, elég erős ahhoz, hogy bízzak magamban. 

Ez egy nagyon veszélyes pont. 

Ha itt az ember hazudja csak saját magának, hogy bátor és erős, pedig egyszerűen csak szabad akar lenni, akkor vége. Egy elvileg szabad életből, ami az utca, ahol azt csinálsz, amit akarsz, és senki nem von felelősségre, bemenni egy olyan helyre, ahol megmondják percre pontosan, mikor kelsz és mikor alszol el és hogy mit kell csinálnod, az egy kicsit kemény. De igazam volt. Én tényleg bízhattam saját magamban. 

Sikerült! 

Mikor kikerültem, felhívtam a tel-avivi barátunkat, aki a repülőjegyet vette. Megkérdeztem hogy tud-e valamit a férjemről. Sejtettem, hogy ő is a terápia vége felé jár. “Egy-két hónapja van még.” 

Egyszer csakjöttegy ismeretlen telefonhívás Izraelből… Pécsen voltam, ott maradtam. Jártam NA-ba. Narcotics Anonymus. Karban tartottam a felépülésemet, meg a tisztaságomat… 

És akkor jött a telefon. Az Állami Ügyészségről hívott egy nő. Nagyon kedves volt. Azt mondta, hogy elfogták azt, aki megerőszakolt. Akit meg akartunk találni. Elkapták a fickót egy új bűncselekmény közben, és hogy Izrael állam azt kéri, hogy attól függetlenül, hogy már kitoloncoltak, amikor hazamentem, jöjjek vissza, mint tanú. Kaptam egy különleges vízumot négy napra, repülőjegyet, pénzt a szállásra, meg étel-hozzájárulást az államtól.  Mentem. 

Az azonosításon a rendőrségen a fényképről nem ismertem fel, de a tárgyaláson, mikor személyesen állt előttem, igen. Tanúvallomást kellett tennem, hogy hogy volt, mint volt. Konkrétan, részletesen. Szemembe nézett, és én is a szemébe néztem. 

Nagyon fontos pillanat volt!

Aztán visszaküldtek Budapestre. Fölraktak a repülőre és kész. Nem pontosan értettem, hogy volt ez. Négy napra   kinyitották a határt nekem? 

Rá egy-két hétre hívott Izraelből a barátunk: Meghalt a volt felesége, át kell költözzön abból a lakásból, ahol lakott, egy másik lakásba. “Én egyedül ezt nem tudom megcsinálni, kifizetem neked a repülőjegyet, az előző négy napra beengedtek, akkor biztos beengednek most is.” Vett nekem repülőjegyet. Visszajöttem, és beengedtek. Ez véletlenül történt. Valami hiba csúszott a rendszerbe. Biztos látták, hogy itt voltam pár napja, hogy Ezra a nevem, az egy izraeli név, és valahogy átcsúsztam. 

Az alatt a kilenc nap alatt, míg segítettem költözködni, összeállt a kép bennem. Akkor esett le a tantusz, hogy az, hogy szemben álltam azzal, aki megtámadott, és a szemébe mondtam, hogy igenis felismerlek, te voltál, az egyenesbe hozta a dolgokat. 

Nem maradok az áldozat szerepében! 

Kijövök ebből, és kezembe veszem a dolgokat! Nekem ott kell lennem, azon a helyen, ahol a szörnyűségek történtek velem! Ha valóban szembesülni akarok teljes mélységben a dolgaimmal, ahhoz itt kell élnem Izraelben! 

Ez lesz az én terápiám! 

A költözés után visszarepültem Magyarországra. Lerendeztem minden dolgomat, vettem egy repülőjegyet, jöttem és… Nem engedtek be. Visszafordítottak. 

Nem akartam elfogadni ezt a helyzetet. 

Ha azért mész el, mert nincs más választásod, és még seggbe is rúgnak, hogy nem jöhetsz ide vissza, akkor az nem a te döntésed. Megint rád erőszakolnak valamit. Nekem elegem volt az erőszakból, hogy elhagyjam a saját életem, hogy máshova dobjanak, mint amit én választok hazámnak. 

Mikor kétszer visszajöttem Izraelbe, elmentem itt is NA csoportokba, és otthon éreztem magam. A héber lett a nyelv, amin ki tudom fejezni magam. Ott, Magyarországon dadogtam, nem tudtam már a magyart, mert az két Csillával ezelőtt volt a nyelvem. 

Most már kicsit jobb a magyarom, mert volt egy magyar lakótársam egy éven keresztül. Az utóbbi években tudatosan kerestem a kapcsolatot az itteni magyarokkal, hogy valahogy összedolgozzam az összes Csillát. A magyar nyelv emlékeket hoz fel… 

De itt, Izraelben vagyok otthon. Itt a helyem. 

Ott kevésbé. A családom nem tudta, hogy segítsen. Én sem találtam a hangot velük. Fel kellett volna dolgozni a lelkiismeret-furdalásomat, hogy nem voltam a lányom mellett, mikor szüksége volt rám. Ez túl nagy falat volt abban az időben. Megértettem, hogy nekem valamikor át kell majd mennem ezen is, de ez nem Magyarországon kezdődik, hanem Izraelben. Az ép eszem, a belső hangom ezt mondta. 

Pár napra rá, hogy visszafordítottak, hívott a férjem. 

Kijött a rehabról. “Kerestelek és nem találtalak. Vissza akarsz jönni? Mert akkor bemegyek a Belügyminisztériumba, és mint férjed kérem, hogy visszajöhess.” Bement, és elmondta a történetünket, hogy ő terápián volt, azért nem tudtuk végigcsinálni a procedúrát. Azt mondták, hogy oké, tényleg ez volt a probléma, és kaptam egy engedélyt, hogy visszatérhessek, hogy elölről kezdjük az állampolgársági kérelmet. Visszajöttem, és elkezdtük megcsinálni.

Felvettem a kapcsolatot a mostani főnökasszonyommal, mert ők voltak, akik végig követtek engem az utcai életemtől kezdve. Mondtam neki, hogy szeretném folytatni a terápiát, mert Pécsváradon tökéletes volt ugyan a terápia, de ott csak a függőséggel foglalkoztunk, a nemi bántalmazás traumájával nem. Elmentem egy női terápiára, ami épp akkor indult. 

Most 12 éves az a Csilla, aki itt ül. 12 éve vagyok tiszta. De a következő tíz év is tartogatott még drámákat nekem…

Negyedik menet: A tiszta Csilla