Negyedik menet: A tiszta Csilla
A negyedik menetre is maradt ellenfél: A tisztaságért folytatott harc mellett az izraeli állampolgárságért is meg kell küzdeni Csillának.
És ennek a történetnek sincs még vége…
Csilla Ezra:
Film készült rólam, díjat is nyert, ismert személyiséggé váltam, ismeretlen emberek írnak nekem. Rengetegen követik a fejleményeket. Aláírásgyűjtés folyik a kérelmem támogatására. Nagy örömemre már több mint 7000 összegyűlt. Mikor tévéinterjút adok, vagy amikor előadásokat tartok az iskolákban, mindig előfordul az a kérdés:
Miért akarok itt maradni?
Amikor visszajöttem Izraelbe, teljesen biztos voltam benne, hogy ezt meg kellett tennem. Ez volt a helyes döntés. Itt sokkal több lehetőségem volt, hogy folytassam a terápiámat. Magyarországon nem találtam, pedig kerestem, a folytatást, olyan helyet, ahol nőkkel foglalkoznak, olyanokkal, akik keresztülmentek azon, amin én.
Magyarországon, társadalmi szinten, elfogadott a prostitúció.
Sokan vannak, akik elítélik, de nem azért, mert ez a nőket bántja, károsítja. A prostituáltakat ítélik el, nem magát a nőkereskedés intézményét.
Magyarországon a terápiák a függőségekre összpontosítanak, azok következményeit dolgozzák fel. Egyáltalán nem foglalkoznak a női traumákkal.
Van egy magyar barátom, aki annak idején Pécsváradon az én terápiás segítőm volt. Jó kapcsolatban maradtunk. Voltak már itt Izraelben két alkalommal tanulmányi úton, amit együtt szerveztünk. Nagyon szerették volna látni a különbséget a férfi és a speciális női terápia között. Ez alapjaiban más. Elvittem őket egy-két helyre, ahol dolgoztam, elmagyaráztuk nekik, hogy hogyan működik.
Később, amikor tanultam a szakmát, én is a nőkkel való munkára szakosodtam, akik szerektől, vagy alkoholtól függenek. Tanultam olyan terápiát is, ami a speciálisan női traumákra összpontosít, és az ezekből fejlődő függőségre, pszichés zavarokra, lelkibetegségekre.
Nagyon előreszaladtam. Menjünk vissza az első tiszta éveimhez!
Szóval Magyarországon zsákutcába kerültem. Ott úgy éreztem, hogy teljesen egyedül vagyok. Nem beszélem jól a nyelvet, és nagyon távol állt tőlem az a hely.
Idegennek éreztem magam.
Az érzelmi fejlődésem héberül kezdődött el. Sokkal pontosabban tudom kifejezni magam héberül, mint magyarul.
Amikor a magyar nyelvet használtam, 22 éves koromig, akkor nem voltam ott érzésben minden egyes szó mögött.
Éreztem, hogy amikor visszajöttem ide, minden a helyére zökkent.
Elmentem egy női terápiára, ami akkor egy új intézmény volt.
Az izraeli társadalomban akkor kezdett el tudatosabbá válni, hogy ezeknek a nőknek nem arra van szükségük, hogy rájuk tapossunk, hanem hogy segítsük őket.
A prostitúció nem egy döntés.
Hiába hangoztatják, hogy ő választotta. Nincs választás ebben.
Egyik nő sem választja azt, hogy harmincan behatoljanak a testébe egy nap, bántalmazzák, és úgy viselkedjenek vele, mint egy tárggyal. Nincs ilyen választás. Folyamat van, ami őt odacsúsztatta, és ez az út tele van traumákkal. Gyerekkortól kezdődik… de hát idáig erről beszéltünk.
Itt Izraelben nagyon sok ember akart segíteni, pedig nem is kértem. Mindenki ott volt mögöttem.
Elmentem egy olyan terápiára, ahol hét hónapon keresztül egyedül voltam, izolálva. Az első három hónapban csak kísérővel lehetett kimenni. Telefonon is csak azokkal beszélhettem, akiket engedélyeztek. Mindenféle közös foglalkozások voltak. Az egyik csoport a prostitúcióval foglalkozott, a másik az evészavarral. Ez a nőknél a gyermekkori nemi bántalmazásnak az egyenes következménye. A traumánk minden egyes elemét nagyon intenzíven átdolgoztuk. Minden reggel az érzéscsoportban kezdtünk. El kellett mondani, hogy most, ebben a pillanatban hogy érzem magam. Őszinteséget tanultunk. Megtanultuk kezelni az érzelmeinket, úgy, mint egy csecsemő. Amikor megszületünk, évekig tart, mire ezt megtanuljuk. Mi valahogy elveszítettük ezt a képességünket.
Vagy egyáltalán meg sem volt.
Mikor az ember mélypontra kerül, akkor már nincs személyiség. Az már összetört. Erről a pontról kell felépítened újra saját magadat.
A csoportokat képzett terapeuták és szociális munkások vezették. Mindenbe belenyúltunk, mindent átrendeztünk. A csoportfoglalkozások nagyon fontos effektusa, hogy a közösség előtt nyílsz meg, és így tanulod az őszinteséget. Olyan emberekkel, akik ugyanolyanok, mint te vagy. Ugyanolyan nőkkel. A terápia lényege, hogy mások történetéből hallod vissza a sajátodat. Ott született meg bennem az az érzés, hogy már nem vagyok egyedül. Ott kezdtem el kiépíteni az ő segítségükkel egy biztonsági láncot.
A függőségre is odafigyeltek. Folyamatosan voltak vizeletvizsgálatok.
A cél az volt, hogy elvezessenek minket a tudatosságig, hogy fogadjuk el, ami történt velünk, amivé váltunk — és ne tagadjuk le, mert akkor visszaesünk oda, ahol voltunk. Eszközöket adtak nekünk arra, hogy a személyiségünket újra felépítsük, megerősítsük.
Izraelben pont abban az időszakban, mikor visszajöttem, ez volt az első hely, de azóta már több ilyen hely is van nőknek.
Ez tizenegy éve volt.
Ott voltam hét hónapig, ott laktam. Három hónap után váltottunk, akkor már munkát kerestem, a terápia mellett végezhetőt.
Találtál munkát ezekkel a nehéz feltételekkel?
Volt egy szociális munkás, az ő munkaköre volt ez.
Gondoskodott arról, hogy olyan munkáltatókhoz vigyen ki minket, akikről érezte, hogy empatikusabbak. Ő kísért el a munkainterjúra is. Elmondtuk a munkáltatónak, hogy én terápián vagyok, és átmentem bizonyos dolgokon. Elég erős voltam ahhoz, hogy én magam elmondjam, de ő ott állt mellettem természetesen. Ezzel is azt tanultuk, hogy békét kössünk a világgal. Egy schnitzeles konyhán voltunk interjún.
Húst kellett klopfolni, panírozni, kisütni. Amikor elmondtuk, hogy honnan vagyunk, a főnök elérzékenyült.
Meséltem, hogy annak idején, amikor az utcán voltam, annyira bizalmatlan voltam, féltem, hogy ahelyett, hogy odamenjek és elvegyem a tiszta injekciós tűt, amit az ambulancia osztogatott, inkább felvettem az eldobott koszos fecskendőt. „Nekem nem kell senki jótevő, menjetek a fenébe!” Ebből az állapotból a terápián keresztül oda jutottam, hogy egy vadidegen embernek elmondjam, hogy ki vagyok. Ez egy javító folyamat volt: láttam, hogy tisztel engem, vigyáz rám a munkahelyen, és ez nagyon jó hatással volt rám.
Mikor azt kérdezik, hogy a sok rossz dolog ellenére, ami itt történt veled, miért maradtál Izraelben, akkor ezt szoktam elmesélni.
Ez az izraeli hozzáállás!
Nekem akkor nagyon fontos volt ez. Rengeteg ember van ma mögöttem, mellettem, és én is velük vagyok. Én csak erre figyelek.
Öt évig, ötéves tisztaságomig voltam kezeltje ennek a terápiának.
A végén már kintről jártam be: vizeletmintát adtam ötéves koromig. Heti egy beszélgetésem volt a szociális munkásommal, és visszajártam hetente egyszer azokba a csoportokba, amelyek azoknak vannak, akik már nem az elején járnak. Megerősödtem.
A barátságok, amik ott szövődtek, egy életre szólnak. Mintha testvérek lennénk, hiszen együtt nőttünk fel, együtt lettünk ötévesek. A biológiai korom az kevésbé fontos. Letargiába esek a születésnapjaimon, mert az rossz dolgokat hoz fel. A születésed napját azt ünnepelni szokták, nem? De jó, hogy megszülettem! És akkor mások is örülnek nekem. Főleg a családom. És nekem ilyen nincs. De a tisztaságom születésnapja, az máshogy érint meg: az pozitív dolgokat hív elő.
Én még mindig a felnőttjük vagyok. Mögöttem állnak a mostani harcomban is.
Hogy jött az a lépés, hogy segíteni akarsz?
Először akkor ajánlották fel, hogy önkénteskedjek, amikor két és fél éves tiszta voltam. Meséltem már arról a szervezetről, amelyiknek a főnöke segített elkapni azt a pszichopatát, aki megtámadott. Ennek az egységnek, meg a mostani munkahelyemnek, volt egy közös projektje. Ők hívtak, hogy önkénteskedjek ott. Nem tudtam ennek ellenállni. Nekem kellenek az ilyen megerősítések!
Azt is tudtam, hogy ha én nem adom tovább azt, amit tanulok, és nem segítem a társaimat azokon a pontokon, amiken én már túlmentem, de nekik még segítségre van szükségük, akkor az, amit én megszereztem, nem ér semmit.
Nagyon szerettem volna tiszta maradni, de ahhoz még nem voltam elég érett, hogy teljesen otthagyjam a terápia világát, a függőkkel való szoros, napi szintű kapcsolatot, és hogy elmenjek más munkahelyre. Tartottam ettől. Ezért kaptam az alkalmon, hogy ebben a körben dolgozhatok. A mai napig is vannak nehéz percek, néha napok is. Ma is meghatározza az életemet, ami történt velem. Nekem mindig ébernek kell lennem! Hinni kell a saját erőmben! Ezért mindenről leálltam.
Cigiről, mindenről. Egy pohár sört sem!
Megéreztem, hogy ha másokon segítek, akkor ki tudok szállni egy kicsit a magam burkából. Ez az egyetlen dolog, amit találtam az életben, ami azt az érzést tudja adni, hogy normális vagyok, hogy valamit jól csinálok. Megrendíthetetlen ez az érzés. Ha valaki azt mondja: „Jaj, nagy tisztelet, hogy te ilyen szent munkát végzel!” — olyankor nevetek.
Ezt én magamért csinálom.
Ha valaki más is nyer ebből, az a bónusz. Akkor teljes a dolog.
Elkezdtük a férjemmel újra a Bevándorlási Hivatallal az állampolgári procedúrát. Ennek még ma sincs vége.
Mi volt az első lépés?
Kilenc hónapja voltam tiszta, amikor arra a szembesítésre jöttem, és egy éves és néhány hetes, amikor csatlakoztam a női terápiához. Ott voltam hét hónapot, és aztán visszaköltöztem a férjemhez. Ő mindig is támaszom volt. Ő mindig jót akart nekem. Akkor is, ha nem tudta, hogyan. Nagy szívű ember volt, és nagyon szeretett engem.
Amikor a terápia végén jártam, már telefonálhattunk. Neki nem volt ilyen nagy segítsége. Valahogy tartotta magát, de voltak visszaesései. Ez engem nagyon veszélyeztetett. A terapeutáim is tudtak róla. Mindig is együtt éltünk, de amikor szét volt csúszva, nehezen tudtam vele maradni, mert nem voltam képes azt nézni, hogy ő heroinozik otthon. De az életünk össze volt kötve. Ő maradt a legfontosabb személy az életemben. Nem tudtam egy olyan embert szerelemmel szeretni, aki veszélyeztet engem és távolodik tőlem, de nagyon szerettem!
16 évig voltunk házasok, egészen a haláláig.
Az utolsó két-három évben, mikor elkezdett szétcsúszni, nagyon visszament a használatba, gyakran eltűnt, az utcán volt.
Vittem neki ruhákat, pénzt, kaját. Kapott egy mobilt, hogy mindennap beszélhessünk telefonon. Gyakran hazajárt tusolni, átöltözni. A kapcsolat formája változott, de mindig együtt éltünk.
Be akartuk fejezni az állampolgári ügyemet. Volt egy időpontunk, el kellett volna mennünk a Belügyminisztériumba.
Ez lett volt az utolsó lépés. Két-három hónap múlva megkaptam volna az állampolgárságot. Ő nem tudott eljönni, mert olyan szar állapotban volt. Egyedül mentem. Elmondtam nekik, hogy a férjem nem tudott jönni, visszaesett, az utcán van, nem tudom onnan felemelni.
„Tehát ez azt jelenti, hogy nem is vagytok egy fedél alatt?”
Válaszoltam: „Nem azért, mert mi nem szeretjük egymást. Én folyamatosan kapcsolatban vagyok vele.” Ez így is volt.
Próbáltam neki elvonót intézni, mindent, amit megtehettem, megtettem érte. „Értsék meg, nem képes már felkelni az utcáról és hazajönni! A betegsége hozta így. A függőség egy betegség.”
Ezt megértették?
Csak arra koncentráltak, hogy nem vagyunk egy fedél alatt. Ezt akarták megérteni az egészből. Oké, van itt egy nagyon jó lehetőség arra, hogy Csillát kidobjuk az országból. A férjem nem jelent meg velem, tehát hivatalosan, a jog szerint, mindegy hogy ez miért van, nekik ki kell engem utasítani. Azt mondták:
„Hölgyem, adja csak ide a személyi igazolványát!” Én jóhiszeműen odaadtam, és ő kidobta a kukába. A szemem láttára. Szimbolikusan jelezték, hogy ez már nem ér semmit.
Gyorsan írt egy papírt, lepecsételte, és a kezembe nyomta:
Kitoloncolás! Nem tudtam felfogni: Kitoloncolás? Az is oda volt írva, hogy nem tudom mennyi ideig még fellebbezhetek.
Tudtam, hogy ez lesz, ha egyedül megyek, de a szívemben azt reméltem, hogy humánusabbak lesznek.
Mint állami alkalmazott, dolgoztam az egészségügyi minisztériumnak és a népjóléti minisztériumnak. Emellett önkénteskedtem. Ismert, megbecsült dolgozója voltam a
terápiás szakmának…
Értitek az abszurditást a dologban?
A köztársasági elnök úgy döntött, hogy elismerő oklevelet ad nekünk az emberkereskedés elleni harcban végzett munkánkért. Ez egy állami kitüntetés volt. Pontosan azokban a napokban történt, amikor kitoloncoltak, utána pár nappal. Nem volt már személyim, útlevéllel mentem erre a díjátadásra Jeruzsálembe, a Kneszetbe. Nem nagyon akartak beengedni, de a főnökasszonyom elintézte valahogy. Átvettük a díjat. Ott volt minden ember a kormányból, aki ezzel a témával foglalkozott.
Megismerkedtem egy hölggyel. Ő állt az élén annak az állami szervezetnek, amely az emberkereskedelem elleni harccal foglalkozik. Elmondtam neki, hogy mi a helyzet. „Úristen! Végig akarom hallgatni a történetedet!” El is jött, találkoztunk, elmeséltem neki az egészet. Azt mondta: „Oké, akkor intézek neked állami ügyvédet.”
Az állam harcolt saját magával értem és ellenem.
Megcsináltuk a fellebbezést. Kaptunk egy időpontot, és ott el kellett mondjak mindent. Három órán keresztül meséltem nekik, hogy miről van szó. Megint elutasították a kérelmemet, aztán megint és megint.
Egyrészt ki voltam toloncolva, másrészt ki voltam tüntetve.
A munkaruhámra rá van írva, hogy Izrael Állam. Rajtam van az ország felhatalmazása. Folytattam a munkám. Eldöntöttem, hogy az, amit az állam most velem tesz, az nem kell, hogy megállítson. Még mindig abban a helyzetben vagyok, hogy adni tudok.
A mai napig is így állok hozzá minden problémához, ami az utamba jött azóta. És jött.
A férjem beteg lett.
Két éven keresztül küszködött. Hol jobban volt, hol kevésbé.
Ahogy szúrt, elkapott valami fertőzést, ami lerombolta a szervezetét. Lázas volt, próbáltam elvinni elvonóra.
Folyamatosan körülötte voltam. Ez már nagyon terhes volt számomra, nagyon lehúzott, de nem fordítottam neki hátat. A lelkiismeretem nem engedte. Mikor kijöttünk a terepre, a férjemet láttam ott használni. Nem volt könnyű. De ez is
megerősített. Gyerekkoromtól kezdve mindig is optimista voltam. Ez tartott életben sokszor. Nem baj! Most szar, de jó lesz. Meg tudom oldani. Olyan nincs, hogy ne legyen megoldás!
De akkor nem volt. Nem tudtam megmenteni.
Két hónappal a kitoloncolásom után meghalt.
Ez az állampolgársági ügyemet szinte reménytelenné tette.
Az ügyvédnő az államtól pár hónapig képviselt csak. El kellett mennem egy ügyvédhez, aki pénzt kért. Neki is kellett fizetni, lakbérre is kellett a pénz. Nem voltak már érvényes papírjaim, és nem volt munkávállalási engedélyem. Mintha kihúzták volna a talajt a lábam alól, úgy éreztem. Ilyenkor visszajön a függőség.
Azt tudtam, hogy szereket használni: olyan nincs!
De ha anyagilag fenyegetve vagyok, és úgy éreztem hogy összedől a világ?
Gondolkodás nélkül vitt vissza az agyam megint a prostitúcióba.
Ott vissza tudom venni az irányítást az életem felett. Azt ismerem, tudom. Ott van pénz.
Ez egyszer fordult elő?
Igen, de eltartott egy pár hónapig. Ez pont akkor volt, amikor a filmet forgattuk. Ez sem egy olyan dolog, amit el akarok titkolni, mert ha eltitkolom, akkor ott ragadok. Így került be a jelenet a filmbe. Fel kellett dolgoznom.
Ki tudtál belőle jönni úgy, hogy ne rántson vissza?
Néha vissza kell menned valahova ahhoz, hogy le tudd zárni.
Ez a függés nem szűnik meg?
Ebből a függésből sokkal nehezebb kijönni, mint a kábítószerből.
Ezt komolyan mondod?
Igen. Ez korábban volt, mint a kábítószer. Ez a mélyebb. A drogfüggés csak következmény, hogy azt a sérülést elfedje. Ez is abszurd, hogy vissza kellett mennem a prostitúcióba ahhoz, hogy folytatni tudjam a harcomat a prostitúció ellen. De ez nem volt tudatos, csak kétségbeesés. Pánikban voltam, és átmenekültem egy korábbi Csilla életébe. Mikor a vendégem elment, becsuktam az ajtót magam mögött, és újra én voltam.
Hamar beláttam hogy ez nem maradhat így. Vége lett.
Hogy jött az életedbe a film?
Ment ez a kitoloncolás-ügy. Nem mondom, hogy nem volt bennem szomorúság meg csalódás.
Megint átlátszó vagyok, megint átnéznek rajtam.
Mint a korábbi életeimben, ugyanazt éreztem, de most ez az ország teszi ezt velem. Ez borzalmas volt, de azt mondtam: Ez csak azt jelenti, hogy a világ bajban van, nem azt, hogy én bajban vagyok. Megpróbáltam ilyen szélesen látni a dolgokat.
Tudtam, hogy eljön az az időszak, amikor mindezt vagy leírom, vagy megfilmesítem.
El akarom mesélni a világnak azt, ami velem történt.
Ez nem csak az én életem, az én problémám. Az egész világnak szóló mese ez, mert mindenkinek szerepe van benne. A társadalomnak is, mert helyt ad ennek a közegnek, amiben nők halnak meg sorra, és nem veszik észre. A közösségnek is, akik elfogadják a prostitúciót. A férfiaknak is, akiknek a kultúrájában benne van, hogy prostituáltakhoz járnak. Mert velük azt csinálhatják, amit akarnak.
Nem igazságos, hogy ezt a terhet egyedül vigyem magamon.
Itt van, megmutatom. Vállaljatok ti is felelősséget! Mindenki, ahogy tud! De meg kell változnunk! Olyan közeget kell találnom, ahol az érzéseimből tudok dolgozni, kreatívan. Akkor találkoztam Yaellal, a film rendezőjével. Ez nem lehetett véletlen találkozás!
Mind a kettőnknek ugyanaz az érzése volt, hogy ez az a lehetőség, erre vártunk. És akkor elkezdtünk forgatni.
Biztos voltál benne, hogy ez jót fog tenni az ügyednek?
Igen. Biztos voltam benne, hogy ennél rosszabb helyzetbe már nem kerülhetek. Mínuszról indulok. Tudtam már néhány lépésre előre tekinteni, hogy ez milyen hatással lehet majd.
Nem bántam meg.
Nem tarthatom magamban ezeket a dolgokat!
Azt hiszem, nagyon jó helyzetben és állapotban vagyok, mert gerincet tudok már adni a történetemnek a születésemtől kezdve mostanáig. Ez azt jelenti, hogy jól összedolgoztam: egyben van a sok Csilla.
Lehet tudni, hogy hány ember van rajtad kívül, aki egy ilyen történetet el tudna mesélni?
Ilyen összeszedett állapotban, mint én vagyok elvileg, nincsenek.
A jelen?
Fél műszakban dolgozom az Egészségügyi Minisztériumnál egy klinikán, ami a nemi betegségekkel foglalkozik. A legveszélyeztetettebbek, a legvédtelenebbek, a legkiszolgáltatottabbak a prostituáltak. Ez az egység az ő védelmükre alakult, húsz éve létezik. Én a mozgó ambulancián dolgozom, egy olyan speciális csoporttal, amiben több szakma szakemberei dolgoznak. Orvos is van. Én a pszichoszociális segítő vagyok.
Kimegyünk azokra a helyekre, ahol a veszélyeztetettek vannak. Transzgenderek, homoszexuális, női és férfi prostituáltak. Próbálunk segítséget nyújtani. Két ilyen egység van az országban, Tel-Avivban és Haifán.
Aktivistaként küzdök az emberkereskedelem ellen.
Most mi a hivatalos státuszod?
Turista vagyok, munkavállalási engedéllyel. És állami alkalmazott.
