Aki gyökeret ereszt Izraelben, annak fontos ünnep az alija-évforduló. Mint egy házassági évforduló, egy születésnap. A dátumokkal hadilábon állok, de azt tudom, hogy Lag Baomerkor volt.
Éppen hat éve nyomták a kezembe az izraeli személyi igazolványomat az alija-irodában: – Holnap választások lesznek te is szavazhatsz. – Elindult a kisbusz velünk és a fejenként 3×30 kiló holminkkal a reptérről Haifa felé. Végig a tengerparti út mellett tüzek fényében táncoló embereket láttunk. Valószínűtlen látomásnak tűnt, pedig csak Lag Baomer éjszakája volt.
Az idén is megünnepeltem, megírtam. Fotóztam, és éppen hazafelé tartottam, mikor a Meron-hegyi szerencsétlenség történt.
Az ország számos pontján ünnepeltek szeretetben, békében, de a mi emlékeinkre az idén ráborult a tragédia árnyéka.
Most, hat örömtűz gyújtással az alija után, a város szélén találtam ünneplőkre. Egy kis, itt élő amerikai csoportra és egy máglyával arrébb egy nagyobb közösségre. Nevük Ruah Aviv (Tavaszi szél).
Persze eldalolom nekik. Virágom, virágom.
Ők Akiba rabbi fényéről énekelnek. A rómaiak elleni győzelemről, s arról a napról, mikor a pestis már nem szedett áldozatokat. (Hétfőn volt az első nap Izraelben, amikor senki nem halt meg korona-vírusban. Hat éve érzem a bőrömön, hogy itt minden valós dolog szimbolikus is.) A Ruah Aviv, ahogy a többi kehila (közösség) tagjai sok emberen segítettek a járvány idején, és most nagyon boldogok voltak, hogy újra együtt ünnepelhetnek.
Átnéztünk a szomszéd tűzhöz is. Egy kis dalolást elcsíptünk ott is. Egy tucat ember is elég az ünnepléshez.
A televízió csak a tragédiával foglalkozik napok óta. Én viszont az örömtüzekre szeretnék emlékezni.
Nekem ez évforduló marad, a tragédia ellenére is.
Ünnep.
Az írás megjelent a Mazsihisz oldalán is.
Színház- és filmrendező, díszlet-tervező. Tanult szakmák szerint: fotográfus, dramaturg. 16 év gyermekkor, 40 év színház, 30 év film és televízió, 5 év újságírás, 14 év tanítás, mégsem vagyok 105 éves!
2015 óta élek Izraelben…
