A 25-ös buszt valahol az Allenby és a Rothschild sarkán éri az emlékezés szirénája. Megdermed a világ egy pillanat alatt, ahogy a halál beledermedt abba a 28468 testbe. Egy fiatal férfi a könnyeivel küzd mellettem, ahogy vigyázban lehajtott fejjel áll. Egy nő a távolba réved, egy másik karba tett kézzel elszánt tekintettel áll. Két fiatal nő van csak, aki a telefonját görgetve nevetgél, tovább ülve a néma csendben. Nézem őket. A saját kis buborékjukban ülnek, és a világ nem létezik. Egy idősebb férfi krákog egyet. A sziréna szól. Az egyik nő rám néz. A szememmel intek neki, hogy álljon fel. Nem érti. Próbálok jelezni, hogy mindenki más néma csendben áll. Felállnak végre kicsit értetlenül. Leszegett fejjel állnak, amíg a sziréna hangja el nem hallgat, az élet visszatér oda, ahol két perce abbamaradt. A két nő is visszaül. Láthatóan zavarban vannak.
– Az elesett katonákért és a terrortámadások áldozataiért szólt a sziréna – mondom nekik.
– Sajnálom – mondja az egyik. Nem tudtam, hogy mi ez, és a szirénát sem hallottam.
– Turisták vagytok?
– Nem, olék – feleli a másik. – Németországból és Oroszországból jöttünk. De nem hiszem, hogy maradunk. Fura ország ez.
képipari szakmunkás, gasztrogeek, a diétázás fedett-pályás bajnoka, örök ulpanista, az Izraelinfo fotó- és gasztro rovatának vezetője, a Shomrim és a Haaretz fotóriportere
