Sibbus

Vajon miért nem látszik a tisztaság? A kosz bezzeg látszik, igaz, otthon egyedül én veszem észre. Újra nyár van, az a jó meleg izraeli nyár, amit sikerült Európába exportálnunk. A konyhai hangyák áttelepültek és a fürdőszobában másznak körbe-körbe a mosdón, mint mi óriások kint a világban. Körbeért a naptár, két hete zárva az iskola, viszont a Kifcuba, a múltba ragadt vidámpark nyitva. Szombaton sem állhat le a forgás, ezért a délutáni melegben felülünk a körhintára Rafival, épp mint egy éve. Szerencse, hogy vasárnap elkezdődik a hét, és el lehet menni pihenni a munkába, Rafit kiteszem a beragasztott fejével a sporttáborban, utána autózom tovább az irodába.

Délután indulnék Nadavért, amikor látom, hogy a kulcscsomóm eltűnt, nagy veszteség, már kulcsom sincs, hogy megyek haza? Elkap a szédülés és valami megmagyarázhatatlan szabadság-hangulat, nem ismerek magamra, már csak a telefonomat kellene elveszítenem valahogyan, hogy teljes legyen az érzés. Talán ha újra beleejteném a vízelvezetőbe parkoláskor, mint télen. Arról fantáziálok, hogy maximum öt telefonszámot másolnék át Dror telefonjáról az enyémbe, és többet nem írnék bele, aztán ezeket is megtanulnám fejből, hogy aztán kitörölhessem őket. Ha engem hívnának, természetesen nem venném fel a telefont. Mióta a biztosítási ügynökök magánszámról zaklatják az embereket, egyébként sem divat felvenni az azonosítatlan számról jövő hívásokat.

Milyen szerencse, hogy van pszichológusom, aki a múlt héten megnyugtatott, hogy a fantáziálás az élet része. Egyrészt. Másrészt, ha sok gondot vesz az ember magára – például az embert magát, akiről éppen fantáziál – akkor könnyebb az élete. Egy-két gond: nehéz élet, hat-nyolc gond: könnyű élet. Akkor meggyőzött, de az ülésre visszagondolva nem jön ki nekem a matek, ráadásul Kundera is meghalt a héten, így nincs kit megkérdezni arról, igaza van-e a pszichómnak, vagy a hasából beszélt.

A lakás tulajdonosánál van kulcs, de csak az ajtóhoz tartozó kártyával lehetne lemásolni, amit viszont a lakás előző tulajdonosa vesztett el. A tulaj hétfő reggel odaszúr Drornak, hogy négy kulcsot kaptunk két éve a lakáshoz, keressük meg őket. Nem kell fölszívni a vizet, ez csak a szokásos verbális agresszió, ami nélkül nem lehet talpon maradni errefelé. Aztán este mégis kapunk tőle kulcsot, „ragasszátok a csuklótokra”, vicces ember. Mikor este újra átbeszélném a tulajt, Dror megnyugtat, hogy ő már el is felejtette, amit mondott. Egészséges hozzáállás. Csak én forgok mindig a témáim és a bajok körül, amelyek nélkülem valószínűleg nem is lennének. És még csak hétfő van, a „jom ha-sibbusim”¹, a jogrendszert átalakító és a bírói hatalmat visszanyeső kormányzás elleni tiltakozás újabb akciója, a „harag napja” kedden lesz. Nálam már vasárnap elkezdődött.   

Aztán a kedd is elmúlik, Jeruzsálemben a korábbiakhoz képest kisebb a tüntetés heve, a Beginen nem égnek tábortüzek. Úgy látszik, aki komolyan vette magát Tel-Avivban maradt, a jeruzsálemiek inkább meghúzták magukat velem együtt. A kollégák lakonikusan megállapítják, hogy minden csomópont szabadon járható. Az irodáig hallatszik a tüntetés, jó volna kimenni, de aztán nem megyek mégsem, helyette járok egyet kint a füvön mezítláb, és arra gondolok, hogy innen már nem megyek tovább, elég volt egyszer országot váltani. „Szívet cseréljen az, aki hazát cserél”, na igen, Tompa Mihály bezzeg otthon maradt a feleségével és két fiával, akiknek a halálozási dátumát nem ismeri a wikipédia, csak nem kivándoroltak, ne adj Isten?

Szerdán nyakamba veszem az országot az Egged busztársasággal. Haderába megyek, ahol az egyik körforgalomban kiszuperált tankból kinőtt műanyag virágokat mozgat az enyhe szél, vajon hány éve tették ezt ide, és meddig lesz még itt? Az utam váratlanul félnapos programmá változik, hat és fél óra oda-vissza háztól házig, az is hülye, aki ebben az országban a tömegközlekedést választja egy másfél órás útra. Azért ez száz éve beletelt volna egy napba is, ne panaszkodjak, gondolom már este az ágyban, akkor szamáron mentem volna, vagy szekérre kéredzkedtem volna, mint Petőfi Sándor Pest felé menet. Ötven éve tankra kapaszkodtam volna föl, bár jobban belegondolva miért ment volna Jeruzsálemből Haderára tankoszlop, permanens háború ide vagy oda.